Emberöltők után végül belépett hozzám egy idős úr. Panama kalapot, bézs színű öltönyt és fekete lakkcipőt viselt. Arcszeszének kellemes illatát még naplementekor is tompán lehetett érezni. Hosszú utat tett meg. Fülcimpáján egy alig látható ragtapasz éktelenkedett — sietségében megvághatta magát borotválkozás közben. Valamelyik elit körből érkezhetett, és minden jel arra utalt, hogy elegáns megjelénésével jó benyomást akart kelteni bennem.
   Amikor pillántását szarukeretes szemüvege mögül rám vetette, megkopogtattam a kivágott fa tönkjét, ezzel helyet kínálva magam mellett. Az úr jobb cipője remegve a poros földbe fúródott. Keze idegesen járni kezdett, szemöldöke megugrott.
   Ekkor felálltam, lassan odacsoszogtam hozzá, finoman megfogtam az alkarját, és a tönkhöz vezettem. Mindeközben feszültsége nem enyhült, s orrát egyszer feltűnően felhúzta — vélhetőleg a kellemetlen testszagom miatt.
   Kigombolta a zakóját, megigazította selyem nyakkendőjét, majd helyet foglalt. Jómagam — tőle tisztes távolságot tartva — leültem vele szembe a poros földre. Ettől megnyugodott. Gondosan megtisztította a szemüveget a zakójanak zsebéböl előhalaszott kendövel, majd kezét az ölében összekulcsolva mesélni kezdett.
   Története alatt kényelmetlenül fészkelödött a tönkön, takargatta jegygyűrűjének a nyomát, tördelte az ujjait, s gyakran felpattant, hogy leporolja a nadrágját. Zavarta, hogy a cipője piszkos lett, feltételezhetően értékes volt számára; csakúgy, mint a Rolex-óraja, amelyet szívesen nézegetett — a metarializálódott lélek-részeivel törődött elsősorban, amelyeket élete során elhullajtott. A hazugságok rendszerében eme szoros kötődés elkerülhetetlen.
   Rettegett a gondolattól, hogy jelenlegi pozíciójából kitaszítják, s nem lesz többé alkalma lábra állni. Láthatatlan ajtókat állított fel maga előtt, amelyek mögött újabb és újabb hazugságok rejtőznek — csupán így képes a társadalmi hierarchia legtetején maradni.
   Ha elveszíti uralmát az autója felett, nekihajt egy fának vagy az árokba zuhan, rosszabb esetben mások életét is veszélybe sodorja…
   Elmagyaráztam az úrnak, hogy az általa említett zuhanást a látszat-törvények szabályozzák. Nem a teljesség felé halad, hanem attól távolodik. Törvényeik kapaszkodókat kínálnak az egyénnek, amelyek a helybenmaradás illetve a boldogság illúzióját keltik. Csábító színes képekkel, üres ígéretekkel, hamis jelenléttel írjak felül a természet működését. Ez nem a hangvilla disszonanciája, hanem a hallásunk károsodása, továbbá nem délibáb, hanem a fénytörés mestersége. Ha a szükségleteknek nincs az egyén által meghúzott határvonala, s a cél az örvényben hánykolódva az örvény középpontját elérni, a kívülálló számára ez úgy tűnik, mint amikor valaki padlógázzal akar egy éles kanyart bevenni.
   Az idős úr szivarra gyújtott. Kellemes, édeskés illatú füst keringett körülöttünk. Utólag elnézést kért, mondván, hogy az engedélyem nélkül állt neki pöfékelni.
   Kiderült közben, hogy van egy nálánál öt évvel fiatalabb húga, aki szabadidejében amatőr írással foglalkozik. Három regényt írt már, amelyek közül egyet a helyi könyvkiadó kis példányszámban publikált. Szokásává vált azonban, hogy minden történet végén (legyen az regény vagy novella) a bátyjától kér egy szivart, amelyet elégedetten elszív.
   Az úr nehezményezte az efféle indokolatlan határvonalat, mivel véleménye szerint csupán egy „nyüves“ szivarról van szó. Miért ne tehetné meg a húga, hogy annyit szív el, amennyit akar?
   Mivel az Isteni rész egótlan, és a tudattalanban foglal helyet, belátható az összefüggés: ha a jó művész alkot, nincsenek szükségletei, mert a tudattalanból merít tudást. Az egyén az alkotás territóriumába simul, ahol a tudás tavába bújtatott ihlet bejárat a tudattalanba, amely az igaz létnek a kulcsa.
   Az idős úr ekkor idegesen felpattant, és kilépett a sátorból. Tőlem háttal állt, s a messzeségbe bámult. Mielőtt távozott volna, az övéből előhúzott egy revolvert, készen állva arra, hogy életet oltson ki. Hallani lehetett minden levegővételét, ahogy a tüdeje zihál és a nyála gyűlölettől habzik.
   Megfordult.
   Nem ez volt az utolsó találkozásunk. Jóllehet többször tesz még látogatást, de az utolsó alkalommal mezítelenül lép be a sátorba.
   Az örvénybe való visszatérése előtt még halványan látta a kies Territóriumot, amelynek távoli végében egy kristálytiszta vízű tó tündökölt.

Minden kezdet nehéz. Különösen akkor, ha egy olyan entitás ellen próbálsz menekülni, amely sötét sarkokból, sikátorokból vagy az ajtó mögül ugrik elő váratlanul, hogy torz, vigyorgó arcát felvillantsa, s a karjai helyett nőtt kígyózó, csápszerű nyúlványaival bekebelezzen. Vajon az a célja ezzel, hogy megöljön? Igen, de elsősorban a lelkedet pusztítja el; szó sincs fizikai halálról, eutanáziáról...

      Fogalmam sincs, milyen nap van, hány óra. Ritkán látok fényt, azt is csak a végeláthatatlan hallucinációk mellékhatásaként. Megoldást kell találjak arra, hogy ebből a förtelmes szituációból végre kikeveredjek...

      Eltűnt? Megnézem...

      Azt hiszem, leráztam. Meg fogok őrülni hamarosan. Hiszek abban (hinnem kell), hogy valaki megtalálja ezt a dokumentumot. Ezek az átkozottak talán békén hagynak, ha írok. Igen, legtöbbször nem vesznek rólam tudomást. Mintha elvárnák tőlem, hogy az utókor általam szerezzen tudomást kilétükről. Hogy ez eddig nem jutott eszembe... 

      Lehunyom a szememet... segített... nem... egy ideig még rendben volt... aztán rájöttek a taktikámra. Valaki vagy valami ráütött a vállamra, majdnem összecsuklottam, s a nadrágomba is vizeltem. De kimostam, esküszöm, kimostam. El is indítottam a mosóprogramot... kímélőt... igen... negyven fokon.

*

Azt hittem, már soha nem találom meg a naplót. Tisztán emlékszem, hogy kifeszítettem a léceket, s beraktam a dobozzal együtt. Megvagy te rohadék, s ezért fel kellett forgatnom az egész kurva lakást. Tehát az utókor, majd' elfelejtettem.

      Thomas Lander vagyok, s ha minden igaz, harminckét éves. Elvesztettem a józan eszemet, és nem tudok a valóság és a rémálom között különbséget tenni; könnyen megeshet, hogy a napló írása is az agyam furcsa agóniája.

      Emlékszem, hogy az észak-carolinai apartmanomba léptem be. Fáradt voltam, és semmi más nem járt a fejemben, mint egy kiadós alvás. Futottam aznap egyik jó barátommal, George-dzsal, aki mellesleg az egyik legjobb körzeti orvos. Jó formában volt akkor, alig tudtam vele lépést tartani. Durván huszonöt kilométernyi távolságot tettünk meg, ami önmagában is szép eredmény.

      Éjjel felriadtam egy hatalmas dörrenésre. Kinéztem az ablakon, de az idő tiszta volt és békés. A hátam mögött megmozdult valami,s éreztem, hogy a gerincoszlopomon jeges ujjak futnak végig.

      Ijedtemben megpördültem, s tőlem néhány méterre egy sötét alak állt. Két szeme száz wattos izzóként világított. A teste mintha elnyelte volna a fényt, ugyanis a nappali ugyanolyan sötét volt, mint azelőtt. A szoba innenső sarkában levő mahagónifa szekrényt (amelyben a ruháimat tároltam) körülbelül húsz másodpercig bámulta, majd kinyitotta a két szárnyát, belépett, és magára csukta.

      A földre zuhantam, de csupán halk és fájdalommentes puffanást érzékeltem, mielőtt elájultam.

*

Valaki kopogott. A szekrényben ébredtem fel... ezek szerint állva aludtam... a fecskék csiripeltek, a felkelő nap sugarai kíváncsian kukucskáltak be a redőny szűk, kerek lyukain.

      Felsóhajtottam. Kiverekedtem magamat a ruhák kusza dzsungeléből, és elindultam az ajtó felé. Mielőtt a kulcsot elfordíthattam volna, újra kopogtak, de ezúttal a hang az ablak felől jött. Három statikus kopogás, amelytől az egész apartman beremegett. Valaki állt a tetőn. Lehetetlen... hiszen a tizediken lakom...

*

Azok a hangok... a hangok... nem mennek ki a fejemből. Mintha szívószállal tejet szürcsölnének... a konyhában, amikor éppen nem vagyok ott.

      A kanapén ültek, és az adás nélküli sistergő tévét nézték. Én biztos nem engedtem be őket ide, a zár sértetlen, behatolás nyomát nem találni.

      Amikor megnyomtam a távirányító piros gombját, az egész szoba hirtelen elsötétült, s az idegenek a kikapcsolt tévé előtt álltak mozdulatlanul. Ebben a pillanatban a hűtőszekrény előredőlt és szilánkokra törte a konyhaasztalt. A fülsüketítő csattanás után egy kutya idegesen ugatni kezdett.

*

Thomas Lander vagyok, s ha minden igaz, harminckét éves. Eltűnt a naplóból a korábbi jegyzeteim jelentős része. Csak kerüljön a kezem közé, aki ezt tette. Alig maradt néhány üres lap, ami sértetlen maradt. A plafonon grafitceruzák lógtak... mint a római falanx.

      Halványodik a testem. Ez a szenvedés végét jelentheti? De messze vannak azok a ceruzák, el se érem őket. Nincs létrám. Miért ilyen magas az a plafon? Szép fehér a fal... sok hely van rajta. A balta vajon hogy került a kezembe?

*

Embereket látok.

1

Ronnie Chapman húszévnyi gürizés után úgy döntött, hogy végleg maga mögött hagyja a munkahelyét. Benyújtja a felmondását  (szigorúan a kora reggeli kávézás után), s kifelé menet becsapja az ajtót, hogy a szomszéd épületben is hallják, majd úriember módjára (immár megkönnyebbülve) távozik.

Aznap reggel, a felébredését követő néhány másodpercben kattant valami az agyában. Nyugodt volt és határozott, leginkább ez jellemezte őt attól a naptól fogva.

A kurva életbe, Ronnie, ez meg itt micsoda? Legalább mondanál valami értelemeset, úgy állsz itt előttem, mint egy robot... nem voltál te ennyire hallgatag, amióta az eszemet tudom. Menj haza szépen, pihend ki magad, holnap gyere vissza, és megbeszéljük a dolgot.

Ronnie őszintén elmosolyodott, amikor visszagondolt a felpaprikázott főnökének megválogatlan szavaira — nem csoda, hisz nagy döntést hozott, továbbá felkészült arra, hogy új életet kezdjen. Két karját a magasba emelve — mint aki megadja magát — elindult az otthona felé.

Éppen pirosban sétált át a zebrán, amikor egy Mustang fékcsikorgása hallatszott. Az égett gumi sűrű füstjében letekerték az ablakot.

— Takarodj az útról, te barom, vagy kihívom a zsarukat! — Üvöltötte a vezetőülésről egy dagadt pofájú férfi, öklét indulatosan Ronnie felé rázva, aki bár néhány másodpercre megtorpant a dühösen rázkódó autó előtt, de végül ügyet se vetve az éppen kialakuló virtuális csetepaténak, higgadtan továbbment.

Késő délután ért haza. Töltött magának egy pohár csapvizet (fintorgott a kellemetlen vasíze miatt), majd beült a nappali dél-nyugati sarkában levő kényelmes fotelébe és megvárta a reggelt.

2

Ronnie Casio órája pontban reggel hét órakor csipogott a bal csuklóján. Felkelt a fotelből, s lement a garázsba a 9 mm-es Berettáért — amelyet a hatóság önvédelmi fegyvereként tartott nyilván — és a vadászkésért. Az előbbit óvatosan becsúsztatta hátra, a csípője és a farmernadrágja közé, míg az utóbbit a kabátja belső, rejtett zsebébe.

Munkába indult.

3

A Bellington utcai aluljáró felé ment, ahol egészen pontosan öt éve kirabolták s a combjába szúrtak egy kést. De ez még a régi életében történt, amely tele volt félelemmel és határozatlansággal, ezért akkoriban inkább a kerülőt választotta, ne kelljen szembesülnie még egyszer azzal a rettenettel, amelyet a támadás pillanatában átélt.

Az aluljáró túlsó oldalán egy fekete bőrkabátos, kapucnis alak jött vele szembe. Tipikusan azzal a járással közeledett felé, mint aki a bajt keresi; a rágó hangos csócsálása csak tetézte ezt az érzést.

Az ismeretlen figura, mielőtt feltette volna kérdését, Ronnie egy határozott suhintással elvágta a torkát. A légcsőbe beáramló vér bugyborékolva tört fel a férfi szájából.

A rendőr, aki a bajt észlelve rohant le a lépcsőn, soha nem tudhatta meg, mi is történt valójában. A kezéből azonnal kirepült az adó-vevő készülék, miután a lövedék szétroncsolta a koponyáját. A falra és a korlátra úgy fröccsent az agyvelő, mint a disznó elé vetett moslék.

Ronnie életében először volt felhőtlenül boldog.

4

Az aluljáróból kiérve eleredt az őszi eső. A halványszürke felhők alatti szivárvány kaleidoszkópja Ronnie számára a béke szimbóluma volt; de ezt a békét ő hirdette.

A Plaza Garden épülete mellett haladt a járdán. Sodródott a kegyetlen embertömegben, amelytől irtózott előző életében...

A kék kabátos nő (fülén a mobiltelefonjával), aki oldalba lökte Ronniet, hamar elérte a túlvilág kapuit. Vastagbele lasszóként csapódott neki az eső áztatta betonnak. Az emberek fejvesztve menekültek az esemény láttán, nem is sejtve, ki volt az elkövető.

Két lövés dördült el, amelyet újabb kettő követett. Az első golyó egy öltönyös férfi homlokába fúródott, a második egy fehér esernyőt festett pirosra, s az utolsó kettő tompán puffant, amikor átszaggatta a dagadt pacák hasát.

Ronnie szerint egy egész raktárnyi lőszer nem lett volna elég ahhoz, hogy a sikoltozó tömeg egyszer, s mindenkorra elnémuljon.

5

A káosz egy átmenet két rendszer között. A tenyészet és enyészet metszete, a főnixmadár forró hamuja s maga Ronnie Chapman.

A Garden Plaza közelében felrobbant egy benzinkút. A tűz melegágyán betontörmelékek, fémszilánkok és emberi végtagok repültek szanaszéjjel. Égett hússzag és megfékezhetetlen pánik lepte el a környéket. Ám egyvalaki nyugodt és határozott volt, akit egy gépgyártó cég ebédlőjében tartóztattak le, amikor éppen almás pitét evett.

Az egyik rendőrtiszt kihányta az aznapi reggelijét, amikor meglátta a helyiségben a holttesteket. Úgy vélte, hogy ilyen mértékű brutalitásra csakis egy szörnyeteg képes.

6

Ronnie Chapman törött csuklói nekifeszültek a bordáinak a kényszerzubbony alatt. Lassan vette a levegőt, s alkalmanként felszisszent a fájdalomtól.

Az acélajtón levő szűk bukóablak felcsapódott, amelyen keresztül nyálban, vizeletben és fekáliában tocsogó kenyérbelet dobtak Ronnie elé.

Azt a felhőtlen boldogságot, amelyet korábban érzett, soha senki nem veheti el tőle. A háborúból béke lett, a zajból csend, a félelemből szeretet, a monotonitásból sokszínűség, a homogénből heterogén, az ignoranciából törődés és a káoszból rendszer.

Ronnie Chapman Istennel együtt mosolygott.

1

Lefekvés előtt egy órával bepakoltam a bőröndömbe a ruháimat, a tisztálkodáshoz szükséges eszközöket, egy pár, szatyorral körbebugyolált skechers sportcipőt illetve beltéri papucsot, két üveg 2008-as évjáratú cabernet sauvignont és rengeteg édességet, teát, tusfürdőt, sampont (igazábol az elöző napi bevásárláskor a nagy választek miatt, csupán futó pillantást rávetve, bedobáltam őket a bevásárlókosárba) a családomnak.

Az operációs rendszer görcsös leállása után összecsuktam az íróasztalon levő laptopot, kihúztam a rácsatlakoztatott kábeleket, akkumulátort, majd gondatlanul behajigáltam mindet a Trust laptop-táskába.

Letekertem a gázt — a jelenlegi kellemes meleg úgyis kihúzza reggelig —, s átcsoszogtam a konyhába, hogy lekapcsoljam a hűtőt, miután a maradék élelmiszert (néhány kanál áfonyalekvár, vákuumcsomagolt szalámik és felvágottak, pár szelet kenyér, fél háló hagyma) összezacskózva a földön heverő hátitáskába tettem, végül beállítottam reggel 4-re az ébresztőt a mobiltelefonomon, amelyet az ágy melletti éjjeliszekrény tetejére helyeztem.

Felkészültem a holnapra.

 2

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kellemes élményben volt részem. Ez az irdatlan csörömpölés, amely abból a pici telefonból kirobban, egyszerűen elviselhetetlen — noha jómagam válaszottam a szóban forgó „hangeffektet“.

Sistergés, sípolás, ordibálás, darálás, minden egyben. Az egyetlen pozitívum, hogy az ember biztosan ki fog kászálódni az ágyából, történjék bármi, de ezt a rohadék hangzavart nem hallgatja tovább! Különösen nem éveken keresztül, hetente minimum ötször…

A rádió még mindig a múlt heti szmogriadón rugózik.

Elkerülhetö lett volna, ha…

Elkerülhetö lett volna, ha…

Mást nem tudnak felhozni, mindig csak a kifogásokat.

Amanda Prestont hallották. És most következzen egy kora reggeli szám azoknak, akik még törölgetik a csipát a szemükből. Carolina Rain: Weight of the World.

Négy óra után negyven perccel bezártam magam mögött a lakás ajtaját és elindultam a reptérre.

3

A Beauty Heigths Légitársaság szépséghibáját ezúton a tömegnyomor jelentette. Középkategóriás járatot foglaltam le, amely a fájdalomküszöböm alatti összeget jelenti. Arra kell csupán odafigyelni, hogy a poggyász ne lépje túl az előírt maximális össztömeget, különben az illető jócskán ráfizet.

Becsekkoláskor az embereket — feltéve, ha nagy létszámban vannak jelen — birkaként terelik a kordonszalagok labirintusában. Ez esetben egyórás volt a terelgetés; úgy éreztem magam, mint a Levita törzs egyik tagja, aki negyven évig vándorol Mózessel a sivatagban.

Ha ez nem volt még elég, ekkor következett a második „tűzpróba“: a biztonsági ellenőrzés. Szigorú előírások szerint járnak el, ami annyit jelent, hogy az utasok lehetőleg ne vigyenek magukkal vállrol indítható rakétát, hanggránatot esetleg szamurájkardot, sőt, folyadékot se, mert ki tudja, milyen meretű robbanóanyagot képes valaki előállitani egy gyűszűnyi vizből.

Miután betettem a műanyag dobozokba a nagyobb ruhadarabjaimat, egy másikba a laptopot, s a harmadikba a laptop-táskát, a velem szemben álló kevésbé mosolygós biztonsági őr intett (mintha egy kutyát hívott volna magához), hogy áthaladhatok a fémdetektor alatt. Kurta bólintás után megtettem, amire kért.

Miután a fémdetektor hangos üvöltésbe kezdett, a mogorva biztonsági őr egy kabinba terelt, hogy minden lehétseges testfelületemet átvizsgálja.

A sípszó után hagyjon üzenetet, gondoltam.

A megfelelö kapuhoz érve lehuppantam az egyik kényelmes székbe, és egy óran át arra vártam, hogy a monitor mögött helyet foglaló, csillogó fehér fogú hölgyek (folyamatos telefonálás mellett) beszállásra hívják a fészkelődő utasokat.

A repülőgép fedélzetére érve elfoglaltam a helyemet, s az utat teljes egészében átaludtam.

 *

Arra ébredtem, hogy az állandóan vigyorgó Stewardess felcsapta a hajtókát, amely az előttem levő ülés hátulján éktelenkedett. Valószínűleg felszállás után (alvás előtt) lehajtottam, hogy amikor étel- és italosztásnál a felpakolt gurulósszekrénnyel ideér az egyikük, kérjek egy kávét tejjel és dupla cukorral.

— Ez az Öné — mondta a csinos Stewardess, miközben felém nyújtott egy gusztustalanul összepasszírozott, bezacskózott, szendvicsnek látszó förmedvényt.

— Köszönöm szépen, nem vagyok éhes — válaszoltam udvariasan elháritva az ájanlatát.

Körülbelül tíz perc múlva a kerekek a betonra huppantak, s a kapitány utasítására a repülőgép erőteljesen fékezni kezdett.

A rövid (kéthetes) szabadságom illatos levegője áramlott be az orrlyukamba.

4

Kora reggel óta kínzott a derékfájás, amit fáradékonyság tetézett. Ezt többnyire a szellemi munkavégzés és mozgáshiány korrelációjának számlájára írtam. Ezen kívül a torkomat száraznak s a hangomat mélyebbnek éreztem, amely már akkor feltűnt, amikor az üde tekintetű Stewardesst decensen felvilágosítottam arról, hogy nem áll szándékomban egy szikkadt es gyanús kinézetű szedvicset a számba tömködni.

Rövid várakozás után elemeltem a csomagomat a futoszalagról, s kivonultam a terminál fotocellás ajtaján. A kijárat előtt rögtön az első taxis leszólitott, hogy óhajtok-e élni szolgáltatásának lehetőségével, miközben az autója mellett támaszkodva beleszippantott a cigarettájába.

Beleegyezésemet megadva hirtelen a böröndöm mellé ugrott, közben a hátitáskámra bökött mutatóujjával, amelyet készsegesen átnyújtottam neki, s rutinos, kimért mozdulatokkal a csomagtartóba helyezte őket.

Miután beszálltam a taxiba, előhalásztam a belső kabátzsebemből a mobiltelefont, és az anyukám számát tárcsáztam. Az automata arról tájékoztatott, hogy a hívott szám nem létezik. Feltehetőleg félrenyomtam a gombot az első híváskor, ezért még egyszer megprobaltam. Sikertelenül. Nem számít, úgyis úton vagyok, csak meg szerettem volna nyugtatni anyukámat, hogy biztonságban megérkeztem, és úton vagyok hazafelé.

Különösképp örültem annak, hogy a sofőr nem beszélt feleslegesen, nem pletykált anélkül, hogy megkérdeztem volna, nem káromkodott az előtte kígyózó forgalomba, nem szidta más sofőrök statisztikailag rossz, de leginkább bunkó vezetési stílusát ("... a bunkója, hogy nem volt képes az indexet se beszereltetni"), egyszóval: a dolgát végezte, és magasról tett arra, hogy ki az utasa, honnan jött, mi járatban errefelé, mi a munkája, mi a véleménye a barna egerek nemi életéről, az emberek által pusztított természetről illetve a globális felmelegedésről, hogy van a kedves családja, a gyerekei (feltéve, ha vannak gyerekei), tiltakozik-e az alkoholizmus, a dohányzás, a füvezés vagy szipuzás ellen (ezek a mai fiatalok?!), szereti-e a rántott brokkolit vagy a rakott krumplit, hogyan is szólíthatom?...

— Megérkeztünk — szólt végül, miután leparkolt a járda szélére.

— Biztos, hogy jó helyen járunk? — vontam fel a szemöldökömet.

— Wettington Street 36/D. — nyugtázta kedvesen, s rábökött a GPS-kijelzőre.

Miután a sofőr a kezembe nyomta a hátitáskámat és elém tolta a bőröndömet, fizettem — adtam neki két dollár borravalót, amiért csendben maradt —, majd megfordultam, és a viktorianus házunkra vetettem egy pillantást. Halványkék falak, piros ablakkeretek, zöld kerítés… és ez bulldog meg mit keres itt?

Bizonytalanul, de hosszan megnyomtam a kapucsengőt.

5

— Maga kicsoda? — kérdezte egy hatvan év körüli hölgy, aki ajtót nyitott, a résen kidugva ovális alakú fejét.

— Ezt én is kérdezhetném, hölgyem.

— Ezt hogy érti? — érdeklődött gyanakvóan, felhúzva tömpe orrát.

— Hogy értem? Látogatóba jöttem, a cs…

— Kit keres?

— Naomi es David Spencert.

— Spencerek már lassan harminc éve nem laknak itt.

— Ez hogy lehetség… — Hatalmas feszültséghullám vonult át a testemen. A kérdést elharaptam, s a fogaimat úgy összeszorítottam, hogy az arcom tűzforró lett.

— Az ingatlanügynök elmondása szerint gázrobbanaásban meghaltak. Mivel a telek olcsó volt, s a lakást újraépitették, amelyet — a tragédiára való tekintettel — húsz százalékos kedvezménnyel a férjemmel megvásároltunk. Azóta itt elünk.

— Ki az, Susan? — szólt ki egy dörmögő hang a hölgy mögül.

— Minden a legnagyobb rendben, David, csak egy eltévedt úriember — válaszolt, majd kíváncsian ismét felém fordult. — Mit mondott, hogy hívjak?

Ekkor a felismerés villámcsapásként robbant az agyamba. Kikerekedett szemekkel, dadogva tettem fel a kérdést. — D-D-David M-M-Martins?

Mély hangja egyedi es összeteveszthetetlen volt.

— Igen, miért kérdezi?

— David? — Kiabáltam az idös hölgyen keresztül.

Susan hátravonult, és átadta férjének a helyét. Szédülni kezdtem abban a pillanatban, amikor megláttam a halántékán húzódó heget. Régi jó barátom, David Martins volt az.

— Gary? — mondta, meghökkenve. — Alig ismertelek meg. Öregem, jól eljárt fölötted az idő. Mégis hol a francban voltál harminc éven keresztül?

— Én… én… én… elmentem külföldre dolgozni, kiköltöztem… tudod jól. De mégis mi ez? Milyen időről beszélsz?

A kézfejemre pillantottam, amelyet ráncok és májfoltok borítottak. Ezek meg hogy kerülnek ide? A számból feltörő bugyborékolás csípős, acetonos szagot árasztott.

Éles fájdalom hasított a derekamba, amely hatására megszédültem, és összecsuklottam a bejárat előtti betonozott verandán. A korlátba nem tudtam belekapaszkodni, mert mire feleszméltem, a testem rongybabaként vágodott hátra, s a karjaim  amorf, higanyszerű anyagként, kocsonyás vibrálással lendültek a fejem fölé, amelyet tompa puffanás követett.

David szemében kétsegbeesés és rémület jelent meg. Tekintete forró, fekete masszában úszott, olyanban, amit a gonosz boszorkányok kísérteties kacajuk mellett kevergetnek az üstben egy hatalmas emberi lábszárcsonttal.

Madárkent a magasban repülve, s kíváncsian a földre letekintve nem történt más, mint a zárt, tökéletesen egyforma négyzetekre osztott, sűrű füstben fürdő betontömb egyik alig látható pontján egy ember, mielőtt feltette volna fontos kérdéseit, agyvérzést kapott, a verandán remegve egyszer csak hátrazuhant, majd bukfencezés közben bezúzta a koponyáját az egyik lepcsőfokba, és abban pillanatban szörnyethalt.

Egy párkapcsolat halálakor számtalanszor elhangzik az a kifejezés, hogy: "Ebben az életben..." Csupán hit és odaadás kérdése, hogyan értelmezzük az elhangzottakat. Lehet, hogy ebben az életben nem, de talán a következőben nem vetünk véget a hosszú — vagy rövid — együttlétünknek.

Az egyik nyári napon — július közepe lehetett — a Pompy's Quellben toltam magam előtt a bevásárlókocsit, s leparkoltam a lekváros- és kukoricapehely-polc között. Kezemmel borostás arcomat dörzsölgettem, morfondírozva azon, hogy a vajaskenyérhez a kajszi vagy az áfonya dukál. Ez előbbi mellett tettem le a voksomat, s az üveg felé nyúltam. Ekkor egy különös érzés kerített hatalmába...

November 10-én valamikor kora délután egy régi barátomal, Barneyval futottam össze a City Centerben. Azt mondta, épp az ajándékboltból keveredett ki; vett egy fotóalbumot a nővérének, Lisának, az első házassági évforduló alkalmából.

A "small talk" folyamán azon tanakodtunk, mikor tudnánk legközelebb időt szakítani egy közös sörözésre.

— Mi lenne, ha most pénteken beugranánk a Peter's-be? Előtte találkozzunk a szokásos helyen! Úgyis régen beszéltünk már.

Ismét a fura érzés... gyorsan felkaptam a fejemet és lakonikusan válaszoltam: — Bizony, régen...

Emlékszem, hogy a tavaly december rendkívül fagyos és hófödte volt. Munkából hazajövet az autórádióban Petite Page hangja szólt. Üresbe tettem a Dodge-ot, miután megálltam a piros lámpánál, majd a kesztyűtartóban kotorásztam egy csomag cukormentes Orbit rágógumiért. Természetesen — mint ahogy azt már megszoktam — a rengeteg papír (számomra csupán lom) között bújt meg.

Mögöttem vadul dudálni kezdett valaki, s én a sebességváltóval való hosszas kalimpálás után végre megtaláltam az egyes fokozatot. Az autó nagyot döccenve elindult, a kesztyűtartó kicsapódott, s az iratok nagy része a padlóra zuhant.

Néhány háztömböt elhagyva, az "Oroszlán Patika" előtti útkereszteződésben megláttam a feleségem, Mary felcsillanó szemeit. Leparkoltam az út szélére...

A Dodge ajtaja kinyílt. Mary egy akrobatikus mozdulattal a mellettem levő ülésre huppant, majd halkan megjegyezte: — Szívem, úgy bámulsz, mint aki kísértetet látott.

Nem járt messze a valóságtól...

A cellaajtók fémes robaja szakította félbe gondolataimat. Az orromat kidugtam a rácsok között, és szimatoltam, mint egy fáradt eb a szélfútta vadászmezőn.

Esélyem nem volt kitérni a hatalmas ütés elől, amelyet Mr. Scott, a börtönőr a gumibotjával mért rám.

- Hé, buzikám! Lámpaoltás van. Talán süket vagy? Szegénykém, csak nem vérezted össze a padlót? Használtad volna a csökött agyadat, mielőtt azt a szegény kislányt molesztálod. Örülj, hogy ennyivel megúsztad, mert ha legközelebb nem viselkedsz rendesen, a következőt egyenesen a seggedbe kapod.

Azt olvastam, hogy a paramnézia — avagy déjá vu — az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár megtörténtének ténye bizonytalanok. Ugyanakkor a déjá vu élményének későbbi felidézése pontosan körülírható.

Csupán az a kérdés, hogy a túlnyomó többség mitől ennyire biztos ebben...

Egy néhány másodpercig tartó csodát élünk át, amelyben különböző időben különböző helyeken tartózkodunk; amelyet nem követ adrenalinszint-növekedés, frusztráció, szorongás, esetleg káosz. Épp ellenkezőleg! Minden egyes század- illetve ezredmásodpercében a tökéletes nyugalom harmóniája lakozik.

Mary vagy Lisa... nem teljesen mindegy? Az ember nem képes felfogni ennek a kivételes jelenségnek a valódiságát... legalábbis ebben az életben soha.

— A szoba ablaktalan, üres. Középen egy forgószékben ülök,  s bámulom a fal végtelen, semmitmondó fehérségét; közben a könnyeim a kopott linóleumra potyognak.

— Mit érez most?

— Békét.

— Mit lát ezen kívül a szobában?

— Egy barna színű, festett ajtó van mögöttem.

— Nem frusztrálja, hogy egy olyan helyre van bezárva, ahonnan nem tud kiszabadulni?

— Eszembe se jutott, hogy elmeneküljek.

— Ezek szerint biztonságban érzi magát...

— Ez az én menedékem.

— Miért sír?

— Egyszerre vagyok boldog és szomorú.

— Ez kifejtené kicsit bővebben?

— Megtaláltam önmagamat.

— Úgy érti, rájött arra, hogy mi a célja az életben?

— Melyikben?

— Hát ebben, itt!

— Mindannyiunkban egy a közös: a vég, amellyel tisztában vagyunk. A kezdet, amely konstans, számunkra ismeretlen. A kettő közötti rész általunk változtatható.

— Új életet akar kezdeni?

— Ez nem akarás kérdése. Új életet kezdeni egy jelenlegiben teljességgel lehetetlen, ahhoz először meg kell halni. Az emberek döntéseik által csupán a hétköznapjaik megváltoztatására képesek.

— Ha képes lenne kijutni a szobából, mit gondol, milyen világ fogja Önt várni?

— Először is, maradjunk a Földön! A "világ" a végtelent, ismeretlent és felfoghatatlant jelenti. Csupán egy helyettesítő szó. Ami kint vár, az nem más, mint az ember.

— S tőlük fél ennyire?

— Nem. Attól, amivé válunk...

— Mivé válunk?

— Eggyé!

— Attól tartok, nem tudom követni...

— Nincs két egyforma ember. Ha egyek lennénk, akkor egy olyan falanszterbe kerülnénk, ahol az érzelmek nem játszanak szerepet, semlegessé válnak. Önmagunkat reprodukáljuk, bízva a tudás és a jóság fenntartásában.

— Arra kérném, hogy álljon fel a székből, s tudatával pillantson a festett ajtó kulcslyukába. Mit lát?

— Halált, szenvedést és pusztulást.

— Milyen képben jelenik meg Ön előtt?

— Egy vörös kataklizma... Tisztítótűzként söpör végig. Fegyverropogás, vérbe fagyott holttestek... csend.

— Mit érez a képek láttán?

— Koromfekete por tapad az arcomhoz. A radioaktív levegő kellemes, hűvös...

— Nyissa ki az ajtót!

— Nem. Inkább visszaülök a székbe...

— Bízzon bennem! Nem fog semmi se történni. Minden a legnagyobb rendben van.

— Magát cseppet se zavarja, ami ott történik?

— Egyszerűen elfogadtam.

— Félek.

— Ez egy teljesen normális, emberi érzés.

— Kinyitottam az ajtót... festékes lett a kezem, ahogy lenyomtam a kilincset... vakító fényt látok magam előtt.

— Miközben öttől visszaszámolok, lépje át a küszöböt, s amikor az ujjammal csettintek,  ön  — immár teljesen megnyugodva — felébred. Öt... négy... három... kettő... egy...

Az ablak előtt állva hirtelen felkaptam a fejemet, amikor meghallottam a teafőző száján kiszökő vízgőz sípolását. A konyhába csoszogtam a strandpapucsomban (beltéren mindig ezt hordom), s letekertem a gázt. A forró kannát ráraktam a konyhapulton levő rongyra, a teafiltert óvatosan kiemeltem, s bedobtam a lábamnál levő billenős kukába. A bergamott jellegzetes illata csapta meg az orromat.

Én vagyok!

- Ahhh, rohadjál meg! - átkozódtam, amikor véletlenül az ujjamra löttyintettem a forró teát.

Próbáltam a lehető legnyugodtabban végezni a teendőmet, ám ez meglehetősen lehetetlennek bizonyult, hisz...

Havey Pizzériája bal oldalán levő sikátorban... fél óra múlva.

Lehuppantam a nappaliban levő kényelmes fotelba, s tekintetem az ablak felé meredt. Vajon ki vagy mi vár rám odakint? Ez lenne az utolsó felvonás? Talán valami ádáz fenevad akar megkaparintani? A távolból a sors kajánul rám vihogott.

John D. MacDonald szavai jutottak eszembe: "Mindenkiben, akivel életünk során valaha is találkozunk, benne él egy darabka önmagunkból."

Miután az Earl Greyt elkortyolgattam, besétáltam a fürdőszobába. Kinyitottam az orvosi szekrényt, s kivettem az eldobható, Prince borotvát, a hozzá tartozó borotvahabot, majd letettem a mosdó szélére.

Mi lenne, ha csak szimplán elvágnám a torkomat? Pár percen belül elvéreznék, és nem lennének gondjaim.

- Áu! - Már ez a pici vágás a szám szélén mennyire tud fájni. Hogy dögölne meg az egész úgy, ahogy van!

Miután egy időre megszabadultam az öngyilkosság gondolatától, átslattyogtam a hálószobámba, hogy átöltözzek. Felhúztam egy kék farmert, s hozzá egy zöld színű Diesel pólót.

- Ez nem lesz jó! - mondtam a nyitott szekrény ajtaján levő tükörbe. Akkor lesz fehér ing, nyakkendő, vasalt nadrág, lakkozott cipő... tiszta hülye vagyok. Össze kell szednem magam, ez így nem mehet tovább!

Miután sikeresen megoldottam a saját magam által létrehozott gyerekes problémát, besiettem a konyhába, kinyitottam a hűtőszekrényt, s a csomagolt szalámiból kivettem egy szeletet és a számba tuszkoltam.

Én vagyok!

Nem bírtam tovább idegekkel: kiléptem a lakásból. Kellemes nyár esti szellő simogatott a verandán. Amikor ráléptem az előttem levő legfelső lépcsőfokra, hirtelen megtorpantam és visszarohantam, hogy ellenőrizzem, lekapcsoltam-e a villanyt, elzártam-e a gázt. Nem nagy meglepetésemre minden a legnagyobb rendben volt; eme kényszeres cselekedet első sorban zsigeri, s nem az izgatottság váltotta ki.

Havey pizzériája (Havey Crowne a tulajdonosa) néhány utcasarokra volt, ez körülbelül tíz perc gyalogút. Heti rendszerességgel szoktam rendelni tőlük ebédet (többnyire a napi ajánlatból választok), amelyet maximum fél órán belül házhoz szállítanak. A chili con pollo isteni, nem is beszélve a "cordon bleu" specialitásukról, amelyhez köretként rengeteg zöldség és különleges házi szósz jár.

Próbáltam felidézni magam előtt az ételek zamatát, illatát, de a nyáltermelésem nem indult be, s a gyomrom is folyamatosan görcsölt. Bekaptam egy mentolos spearmintet, hogy mindemellett a csámcsogásomra is tudjak összpontosítani, ezzel elfojtva feszélyezettségemet.

Ne mondj semmit, ne beszélj... csak figyelj, de jól!

Nagyjából félúton megálltam és egy nagyot sóhajtottam a Hold kerek hasa felé. A rágót kiköptem a járdára, s egy újat halásztam ki a csomagolásból. Szerencsére cukormentes, így akár az egészet beletömhetném a pofámba, de előreláthatóan ettől még kínosabban érezném magamat. Amikor a bal lábamat felemeltem, hogy elinduljak, véletlenül a cipőfűzőn álltam a jobbikkal, amely a nagy ellenállás miatt elszakadt. Ez csupán hab volt a tortán, nem fordítottam különösebben nagy figyelmet az apró incidensre. Betűrtem a sportcipőmbe a fűzőt és folytattam utamat.

Egy életre meg fogod bánni, ha most nem hallgatsz meg... személyesen kell találkoznunk.

Havey pizzériájának portálja az utcalámpa narancssárga tányérjában úszott. A mellette levő sikátorba csupán néhány ezüstszínű, tompa fényfoszlány osont be. Nem félek a sötétben, de ennél azért lehetett volna jobb helyet választani...

Megálltam helyiség elé kirakott (és a villanyoszlophoz láncolt) menü-tábla elé –, amelyen csupán "Jó étvágyat kívánunk!" állt –, és összefont karral várakoztam. A 250 Wattos higanygőzös lámpa fénye alatt körözött egy molylepke.

Pár perc értelmetlen várakozás után erőt vettem magamon, és besétáltam a sikátor sötét takarója alá. Üres volt... tudhattam volna! 

Idegesen előkotortam a zsebemből a mobiltelefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Hét másodpercet siettem, amely akár halálpontosnak nevezhető. Amikor a képzeletbeli harangok megütötték az éjfélt, a kijelző kialudt,s hiába próbáltam újra bekapcsolni a készüléket, az egyszerűen nem reagált.

A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Egy kéz érintette meg a jobb vállamat...

– Ne fordulj meg – utasított. – Ne mondj semmit, ne beszélj... csak figyelj, de jól! – Eme szavak pontosan így hangoztak el a telefonban is. Nem tudtam hirtelen mást tenni, mint figyelni.

– Magas hullámok csapnak fel a magány gyűrött tengerén. Keresd meg a jóság ajtaját, és lépj vissza a saját, emberi világodba. Bár az önmegvalósítás kulcsát mindkét oldalon gondosan elrejtetted, adj esélyt magadnak, hogy megtalálhasd, s így a sötétségbe halvány fény fog lopózni. Ismerd meg mások által önmagadat, hogy a szellemed úgy csillogjon, mint régen. Engedd a gyengédséget erős karjaid mellé, és hagyd, hogy űzött lelked megszelídüljön. Kitaposott utakon ne járj, mert azok maszkja az arcodra tapad. Ne feledd: az ajtókat te magad állítod fel önmagad előtt, s amikor az egyiket kinyitod és belépsz azon, könnyen meglehet, hogy az ajtó sosem létezett.

Ekkor a torkomra hátulról kés szegeződött. Zavarodottságomban arra lettem figyelmes, hogy mindketten remegünk, s egy biztos, hogy én a félelemtől. Néhány másodperccel később a fülembe szipogott és a könnyeivel küszködött. Tehetetlen voltam.

Én vagyok! Tizenöt évvel később. Azért jöttem, hogy megváltoztassam az életedet.

Készen álltam a halálra, és ezt "ő" is érezte. Ha megmozdulok, a kés hideg pengéje könnyedén áthatol a vékony bőrön, és pillanatokon belül elvérzek. Kezemet ökölbe szorítottam, izmaimat megfeszítettem, és teljes erőből megpördültem, tudván, hogy esélyem sincs a túlélésre.

Abban a pillanatban, ahogy megfordultam, nem állt mögöttem senki. A sikátorból kiérve láttam, ahogy egy molylepke számtalanszor tehetetlenül nekicsapódik az utcalámpa üvegburájának.

Felszálltam a buszra és helyet foglaltam az egyik ablak melletti ülésen. Az egyetlen célom az volt, hogy minél előbb elmenjek innen. Nem számít, hova, csak messzire.

Lehunytam a szememet...

Amikor felkaptam a fejemet, egy ismeretlen helyre érkeztem... egy ismeretlen világba. Első pillantásra egy falucska lehetett.

Hunyorogtam az erős napfénytől, amely a szomszédos oldali ablakon át sütött be. Zárt üzletek, üres utcák és a sűrű szürkeség száguldozott el az orrom előtt.

Ekkor a busz balra fordult — kapaszkodnom kellett, nehogy leessek a székről. A tarkómat hirtelen feltámadó hűvös fuvallat érte. Hátrakaptam a fejemet, s láttam, hogy a busz tetején lévő ablakot kinyitotta valaki...

Elaludtam...

Felriadásomat hatalmas rázkódás előzte meg.

A busz üres volt, a vörös színű, koszos függönyök be voltak húzva, az ablakok becsukva (még a tetőablak is). A járművet nem vezette senki, mégis éreztem, hogy egyre gyorsabban halad.
A sebváltó fémesen kattant, mielőtt balra kanyarodott...

Arra ébredtem, hogy a tarkómra ismét hideg, csípős szél áramlik.
Ez csak egy rossz álom volt, most már minden a legnagyobb rendben van.

A vezető szőrös keze a sebváltón nyugodott, az utasok az előttem levő üléseken beszélgettek...

Kinéztem az ablakon, és meglepődve konstatáltam, hogy a néhány perce (vagy órája?) látott falu járdáján felbukkant három ember. Ketten sétáltak egyenes háttal, zsebre tett kézzel egymás mellett — az egyik piros, a másik kék színű kabátot viselt. A harmadik (sárga kabátban) velük szembe tartott, pontosan ugyanazzal a lagymatag mozgással, mint a másik kettő.

Meghallottam az irányjelző statikus kattogását...

Ezúttal nem aludtam el (vagy nem ébredtem fel), így az ablakból tisztán láttam, ahogy egy másik utcába bekanyarodunk.
Kihalt környék, élettelen környezet, zárt ajtók...

A fékpedál nyikorgott, a sebváltó recsegett, s egy újabb bal kanyar következett... majd egy újabb.

A három ismeretlen ember ismét felbukkant előttem. Ugyanazzal a robotszerű egyszerűséggel, mint ahogy korábban is, haladtak egymás felé.

A utasok beszéde ebben a pillanatban fülsüketítően hangossá vált... feléjük fordultam.

A hangjukat hallottam, de a testük mozdulatlan maradt. Arctalan babák voltak, parókával a fejükön...

Ekkor értettem meg igazán, mi az a félelem.

Az ifjú szerelmes a fűben egyedül;

Várakozik tán, vagy épp álomba merül…

A kék ég tiszta szépségén csodálkozik,

Kába arcán szíve dobogása látszik.

Egy zsenge fűszálat kap gyorsan ajkába,

Fájdalmas sóhajok közben forgatja.

Fejével mélán tekintget jobbra-balra,

Nyugodt kedve lassankint magára hagyja.

Forgolódik, mocorog, nyűglődik ott csak,

Szemeit el-elvakítja a tűző nap.

Tudta azt jól, hogy érte biz senki sem jön,

De tisztán érzi, ott van, valahol elöl…

Ismét megszépül előtte a természet:

- Óh, e patak csobogása szívet renget,

E lágy szellő simogatása elragad,

Remélem, e fura festett kép megmarad.

Úgy is lett: a délibáb nem hagyta őt el.

Felkel a szerelmes, liliomszálat szed,

Mosolyával szépíti színe erejét,

Lila dalra fakad, mely szorítja szívét.

Hátratekint, és meglátja a szép leányt,

Kitől hirtelen megijed, és felkiált:

- Szerelmem! – több szó biz ki nem szorítkozik,

Az izgalomtól csak nyelve akadozik.

A leány ruházata széltől lengedez,

Haja, mint a búzakalász, szemet mérgez.

Fürtjei meg-megsimítják vonzó arcát,

Melyet az ifjú néz, mint kőnek omlását.

Tátott szájjal siklik végig tekintete,

Milyen valójában egy világ remeke.

Csak áll ott a liliomszállal, és figyel,

A leány le-letekintget szép szemével.

Az ifjú mosolyt erőltet az arcára,

A kis csokrot remegő kézzel átnyújtja.

Piciny ujj érinti a tátogó ajkat,

- Óh, mily csodás arculat! – ifjú gondolat.

A virág kiesik a kézből, földre hull,

A két vágyakozó kéz egymás felé nyúl.

Hová sétálnak? Azt senki sem tudhatja;

Délibáb volt csupán? Hát az ifjú titka…

2004.08.22

A kocsmának füstös légköre villant fel előttem. A csapos épp egy korsó sört tett ki a pultra az egyik alkoholtól megrészegült úr elé. A vörösboros kólát felszolgáló hölgyen kívül kivétel nélkül mindenki férfi volt. Nem messze előttem, ketten alig hallhatóan, szinte suttogva dörmögtek valamit egymás között. Mindhárom pénznyerő automata előtt ült egy-egy „zongorista”, kékes füstöt árasztó cigarettával a szájában. A koszos vizű akváriumban élettelenül rángatózó aranyhalak kétségbeesetten csapkodtak parányi uszonyaikkal. A két biliárdasztallal szemben, az oszlop falán egy kerettel szegélyezett hírlap volt látható. A bárpulton három, talán négy hamutartó csillogott. A többit ízlésesen szétszórták a vörös márványasztalokon — némelyikben (még az előttem levőben is) felpúpozva sorakoztak az elnyomott cigarettacsikkek.

Éppen a sörömet nyalogattam, amikor váratlanul valami fura érzés kerített hatalmába. Nem tudtam rá magyarázatot találni, hogy milyen is volt… valahogy megnyugtató. Bár a derekam mérsékelten fájt a sok üléstől, ezért nagyot nyújtóztam, mielőtt egy jó nagyot kortyoltam a majdnem félig teli (avagy félig üres) üvegből. Pár ember, nem messze mellettem, az asztalfoci zárt világában talált menedéket. Természetesen nem maradhatott ki a négy oldalról felszálló cigarettafüst sem, nem is beszélve a kevésbé halk beszólásokról. A legtermészetellenesebb viszont az volt, hogy a ricsajt nem hallottam. Állapotomat leginkább a félig eszméletlen, az adott pillanatban elájuló emberéhez hasonlítottam. Valahol a kábulat és a sopor között evickélhettem… Bár a szemem még érzékelte a fényt, az agyam is utasított, mégsem voltam a fesztelen tudat állapotában.

Az asztal fakóbarna lapját bámultam, miközben a számból kecses füstkarikák táncolva távoztak. Mintha törölközővel a fejemen a náthával viaskodva gőzöltetnék egy lábas forró gyógytea felett. Szememet mindvégig lehunytam, nehogy könnyezzen a parázsló cigarettától. Mindennek ellenére láttam, milyen gyönyörűen oson ki a fogam kerítésén a szürke, gomolygó jelenség, amely egyben kellemes érzéssel töltött el.

Eme mentális képet egy, kezdetben idegen eredetű suhanás zavarta el, ám nem tartott sokáig rájönni, hogy csak a hamutálat cserélte ki a felszolgálónő. Őszintén rám mosolygott, én viszonoztam. Ettől kicsit jobban lettem. Elnyomtam a cigarettát, közben rendesen (férfihoz méltón) meghúztam a sörösüveget…

Újabb különleges jelenségnek lehettem tanúja, egyben átélője; mintha a haptikus rendszerem felmondta volna a szolgálatot. A sörnek nem volt íze, a füstnek nem volt bűze, a mosolynak nem volt tüze. S hogy mit gondoltak rólam a körülöttem levő emberek? Inkább elhessegettem előlem a kérdést, mint a kiállhatatlanul zümmögő legyet.

Mindeközben kiszáradt a torkom. A levegő úgy suhant át rajta, mintha közben ezernyi apró tűvel szurkálnának. A zenegépből valami, a körülményektől teljesen elütő szám szólt. Halk volt, szinte suttogott. Úgy vélem a Whiskey in the jar lehetett a Metallica-tól. Nagyon szerettem azt a számot… ekkor kezdtem kételkedni, hogy lehet, nem is a szám üt el a körülményektől, hanem pont fordítva.

Épp az ajkamhoz emeltem a korsót, amikor felfigyeltem a kocsmárosné dús kebleire, érzékelve, hogy az idő kereke egyre lassul. Báva bámulatomban még a sörben futkározó szén-dioxid is megfagyott, ahogy azon kerek luftballonok fel-le mozgása csalogatott. Rám pislantott, mintha csak én utasítottam volna rá. Felém tartott…

Ekkor valami hihetetlen és különös dolog történt. Nem is szóltam hozzá semmit, ő csak bólintott, hogy: „Igen, egy pillanat, és hozom ki a két korsóval!”.

Minden elsötétült előttem, miközben a fejemben a kusza gondolatokat rendeztem… Apróbb villanások… felkúszó képek…

Egy hatalmas hangfal előtt álltam, amiből bődületesen fülsüketítő recsegés áradt. A basszus túl nagy volt, így a zene is elveszett. Mintha valaki velem szemben rám ordibált volna.

Villanások…

A kocsmárosné elfordította a tekintetét rólam. Még pont elkaptam a szája szegletén levő tüzes mosolyt. A tőlem közelebb eső játékautomata előtt dülöngélő férfi a hátsóját vakargatta, miközben az alakzatok kaleidoszkópként peregtek összehúzott szeme előtt.

Villanások…

Két baráti támaszom volt. Jókedvemben voltam. A nyirkos gyep szaladt a lábam alatt. Menni nem bírtam a részegségtől; csupán kajánul vigyorogtam.

Villanások…

Már el is felejtettem, hogy a két korsó sör az asztalon volt. Mélyet bólintottam a kocsmárosnénak, megköszönve a gyors kiszolgálást. Előhúztam egy szál cigarettát a dobozból, vadnyugatiasan belepöccintettem a számba, és merészen meggyújtottam... apró, ám jól hallható sercenés nyugtázta a művelet sikerességét.

Villanások…

A Wurlitzer tombolt. Előtte emberek szórakoztak. Kezüket a magasba emelték, és hamis énekükkel kísérték a dalt.

Villanások…

- Minden rendben? – érdeklődött a kocsmárosné.

- Persze — válaszoltam kissé zavarodottan. — Csak egy kicsit fáj a fejem.

- Nem akarsz hazamenni? — A kérdés végét elharapta, palástolva az indiszkrécióját.

- Nem, még megiszom egy sört a barátommal.

Félrehúzott szájjal megértően megcsóválta a fejét.

Villanások…

Istenem! De gyönyörű vagy. Fürtjeid lobognak a sápadt holdfényben; nem bírom levenni rólad a szememet. Ahogy felém fordulsz, játékosan az arcodba hullik a hajad… drága kedvesem, rivaldafényben állsz előttem, rivaldafényben…

Villanások…

Megfogtam az üveget, amely az aranysárga nedűtől gyöngyözött, és a számhoz emeltem. Kis kortyokban ittam, majd a teli üveg mellé tettem.

Villanások…

A homokóra számolta a hátralevő időt. A homokszemcsék vízzuhatagként száguldottak át a szűk résen.

Villanások…

- Lassan igyad meg a sört jó, mert zárnánk! – kért meg a kocsmárosné.

Értetlen arcot vágtam, ám megnyugtatott, hogy a „zongoristák” úgyis elütik az idejüket még pár óráig, s a barátommal, aki a mellékhelyiségben tartózkodik, nem kell foglalkoznia azzal, hogy siessen a záróra miatt. Halványszürke kabátja a szemben levő szék karfáján támaszkodott.

Rápillantottam az órámra, közben egyetértőn konstatáltam, hogy valóban igyekezni kéne.

Villanások…

Kint álltam a réten a gyönyörű napsütésben. Enyhe szél volt, ami az arcomnak ütközött. Kitártam a karjaimat, mintha repülnék… fel is szálltam talán…

Villanások…

Az asztalfocinál állók már a kabátjaikat húzták fel, közben bizonyosan a meccs eredményéről, illetve a játék menetéről kacarásztak. Nem volt előttem a két üveg sör, nem is emlékeztem, hogy ki itta meg, azonban a pulttól már jött is a „drágám”, arca előtt tartva a tálcát, amelyen két üveg Budweiser csillogott.

Villanások…

Az eső fátyolként ereszkedett rám. Este volt. Előttem egy hófehér, fedett lámpás chevrolet corvette nyomta az alapjáratot, miközben a sofőr a „50 cent”–től hallgatott egy száguldásra buzdító számot…

Villanások…

A sárga színű folyadék delejezve csillogott a szemem előtt. Mivel a türelmem a végét járta, ezért kezdett az idegrendszeremre is hatást gyakorolni. Egyre inkább azon kaptam magam, hogy azt az átkozott ajtót bámulom, amely a mellékhelyiségbe vezet. Ám nem saját magam könnyítése miatt, hanem mert a barátom már ki tudja, mennyi ideje tölti ott az idejét. Hallhatóan fellélegezve rágyújtottam…

Villanások…

Ismerős nevetések és kacajok őrjöngő kombinációja töltötte be a helyiséget. Ahogy én az öröm és boldogság közepén ültem, nem törődtem azzal, hogy kik vesznek körül. Az a túláradó szeretet, amely szívemet bölcsőben ringatta, a teljes nyugalom érzetét idézte elő bennem — ahol utunk nem ágazik szerteszét, hanem tükörsima egyenessége elvezet célunkhoz, amelynek végét szabad szemmel is láthatjuk…

Villanások…

A kocsmaajtó nyikorgott, majd becsapódott. Csupán egy fél tucat ember maradhatott még a füstben. A játékautomaták csattogtak, az öngyújtók sercegtek, a poharak s üvegek csörömpöltek. A sörömet méregetve próbáltam megfejteni a titkot, hogy valójában mikor ürült ki majdnem teljesen. A kézfejemen kisebb-nagyobb hamufoszlányok éktelenkedtek, amelyeket tüstént leráztam magamról.

Villanások…

Az ablaknál álltam egy fűtött szobában, s belebámultam a békés havazásba. Ha tehettem volna, meg is számoltam volna a dagadt hópelyheket…

Boldog voltam attól, ahogy a tél szétterült a falevelektől borított avaron, mint egy fehér tigris…

Villanások…

Ez utóbbi villanás már egyenesen az elmémbe hatolt. Az asztal szélén feküdt a kiüresedett üveg. De egy még ott pezsgett előttem…

Kezdtem feszélyezett lenni, ezért felálltam, és elindultam a mellékhelyiségbe. Ezt két okból tettem: egyrészt, mert szükségem volt a megkönnyebbülésre, másrészt a barátom ki tudja mióta tartózkodott bent. Miközben az ajtó felé kullogtam, az idő valamelyest lelassult, végül egy éles villanás hasított a valóság és illúzióvilág közti térbe…

A Hold sápadt és ezüstös fénye végiggurult az eső áztatta görbe úton. Az utcai lámpák pókhálóként izzottak a szomorúfűz ágainak rengetegében. Csodálkozásomban, pőre lelkületemben úgy tűnt, jómagam is belegabalyodtam a gondolatfonálba…

Villanások…

Átöleltük egymást. Hosszan, érzékien. Testének melege hő vágyamat hevítette. Arra sarkallt, hogy még közelebb kerüljek hozzá; szinte váljak vele eggyé. Két lélek összekulcsolódása, két test összesimulása, két vágy…

Egy istennő tartott törékeny karjaiban. Selyemhajának végtelen hosszúsága körbefont, akár a zuhanyfüggöny. Forró lehelete közt omlottam össze. Összerezzentem eme csodától. A szemem sarkából egy karcsú könnycsepp gördült végig az arcomon…

Villanások…

Most már tényleg minden elcsendesült. Nyugtalanított, hogy ez a csend túl mély volt, túlságosan síri; mintha már ordított volna…

Csupán egyetlenegy hang vágódott ebbe a monotonitásba: a mellékhelyiség ajtajának szörnyű nyikorgása.

Villanások…

Az árpamezőn járni és tenyérrel végigsimítani a körülöttem bólogató fürtöket nemcsak megnyugtató, hanem felszabadító is. A napnak meleg fénye enyhe délibáb hatást váltott ki. Mintha a felhők tetején járnék. Igen! Pontosan ott…

Villanások…

A helyiség előterében egy mosdó állt, fölötte saját magam tükörképével szemeztem. Tőlem balra a női, míg jobbra a férfi szektor helyezkedett el. Habozás nélkül benyitottam a jobb oldali ajtón…

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Csak az a sok ismerős, mosolygós arc lebegett előttem, akár a pataknak lágy csacsogása…

Villanások…

Üres! A szívem akkorát dobbant, hogy majd’ kiugrott a helyéről. Azon nyomban átrohantam a női részlegre, mintegy feltépve az ajtót.

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Villanások…

Üres! Mintha lándzsát döftek volna a mellkasomba. Hirtelen megszédültem, és elájultam. Közben éles sípolás hallatszott…

Villanások…

A mellékhelyiségben ébredtem. A tükörben a barátom bámult vissza rám, és derűsen mosolygott.

Villanások…

- Mary, nem kéne őt lassan hazavinni? – Kérdezte egy hang.

- Hagyjad csak, kis idő múlva magához tér, és elmegy – válaszolt a kocsmárosné.

Csak ültem részegen a székemen, és kancsalul a teli üveg sörre bámultam. A szám tátva maradt, mintha már halott lennék.

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Mosoly…

Villanások…

Felálltam a helyemről, és a mellettem levő székre támaszkodtam; így is majdnem hanyatt vágódtam az alkohol hatása alatt. Lassan, kimérten a kijárat felé csoszogtam. Az oszlop falán a hirdetmény a barátom haláláról tudósított. A lap közepén ő mosolygott, pont úgy, mint ahogy azt a tükörben is láttam. 

A vécé ajtaja kinyílt. Egy középidős férfi lépett ki, elégedetten cuppogva mintegy megrészegülve saját zsenialitásán…

Villanások…

A boldogság egy olyan pillanatnyi érzés, amely az adott momentumban az embert nem járja körül, hisz mérhetetlen hatalma csupán a múltban jelenik meg…

Villanások…

Mosoly…

Az idő megállt. A középidős férfi ajkának cuppanása, a kocsmárosné lagymatagsága, a helyszín tompa, sárgás fénye, a füst fagyott gombolyaga… a kocsma nyitott ajtaja…

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Mosoly…

Az űrben lebegve, reszketve, dacolva a kusza és halálos homokviharral… mindent elmos, akár egy égig érő árvíz…

Villanások…

Bicegve az ajtóba álltam, közben csuklottam jól hallhatóan. Néhány másodperc múlva nagy lendülettel, szinte kivágódtam az ajtón, mintha a sötétség morózusan magával ragadott volna…

Koccintás, öröm, hahota…

Mosoly…

Az utolsó villanás…

Az ajtók körülöttem hatalmas ágyúdörrenéssel, nyikorogva bezárultak, végül bent rekedtem a sűrű feketeségben, hogy vakon kutassak a pislákoló fény után.

Évek óta gyötör egy rémálom. Fekszem az ágyban a hasamon, hallgatva saját szuszogásomat, majd meghallok egy statikus, később egyre erősödő morgást, amelyet leginkább egy kövér macska hangjához hasonlítanék.
Félelem vesz körül.
Egy halott ember áll az ágyam mellett, és figyeli, ahogy fejemre húzott takaróval reszketek a saját izzadtságomban. Érzem, ahogy a kísértet hideg ujjai végigsimulnak a gerincoszlopomon. A morgás elviselhetetlen, könyörüljön meg rajtam valaki... fel akarok ébredni.

Néhány másodpercre síri csend lesz... majd hirtelen az ismeretlen ráül a hátamra (tisztán érezni ólomsúlyát), és elkezdi rázni alattam az ágyat.

Felébredek, de tudom, hogy ez csak egy újabb álom. Az ágy továbbra is erősen remeg alattam, végtagjaim mindeközben elzsibbadnak, izmaim elernyednek. Képtelen vagyok megmozdulni. Az egyetlen támaszom a halvány remény, hogy a gonosz megkönyörül rajtam.
Ekkor már az egész testem rongybabaként ugrál (mint a saláta egy öblös tálban) a könyörtelen, sátáni karmok között.

Felébredek. Megmenekültem...

Egyelőre...

1