— A szoba ablaktalan, üres. Középen egy forgószékben ülök,  s bámulom a fal végtelen, semmitmondó fehérségét; közben a könnyeim a kopott linóleumra potyognak.

— Mit érez most?

— Békét.

— Mit lát ezen kívül a szobában?

— Egy barna színű, festett ajtó van mögöttem.

— Nem frusztrálja, hogy egy olyan helyre van bezárva, ahonnan nem tud kiszabadulni?

— Eszembe se jutott, hogy elmeneküljek.

— Ezek szerint biztonságban érzi magát...

— Ez az én menedékem.

— Miért sír?

— Egyszerre vagyok boldog és szomorú.

— Ez kifejtené kicsit bővebben?

— Megtaláltam önmagamat.

— Úgy érti, rájött arra, hogy mi a célja az életben?

— Melyikben?

— Hát ebben, itt!

— Mindannyiunkban egy a közös: a vég, amellyel tisztában vagyunk. A kezdet, amely konstans, számunkra ismeretlen. A kettő közötti rész általunk változtatható.

— Új életet akar kezdeni?

— Ez nem akarás kérdése. Új életet kezdeni egy jelenlegiben teljességgel lehetetlen, ahhoz először meg kell halni. Az emberek döntéseik által csupán a hétköznapjaik megváltoztatására képesek.

— Ha képes lenne kijutni a szobából, mit gondol, milyen világ fogja Önt várni?

— Először is, maradjunk a Földön! A "világ" a végtelent, ismeretlent és felfoghatatlant jelenti. Csupán egy helyettesítő szó. Ami kint vár, az nem más, mint az ember.

— S tőlük fél ennyire?

— Nem. Attól, amivé válunk...

— Mivé válunk?

— Eggyé!

— Attól tartok, nem tudom követni...

— Nincs két egyforma ember. Ha egyek lennénk, akkor egy olyan falanszterbe kerülnénk, ahol az érzelmek nem játszanak szerepet, semlegessé válnak. Önmagunkat reprodukáljuk, bízva a tudás és a jóság fenntartásában.

— Arra kérném, hogy álljon fel a székből, s tudatával pillantson a festett ajtó kulcslyukába. Mit lát?

— Halált, szenvedést és pusztulást.

— Milyen képben jelenik meg Ön előtt?

— Egy vörös kataklizma... Tisztítótűzként söpör végig. Fegyverropogás, vérbe fagyott holttestek... csend.

— Mit érez a képek láttán?

— Koromfekete por tapad az arcomhoz. A radioaktív levegő kellemes, hűvös...

— Nyissa ki az ajtót!

— Nem. Inkább visszaülök a székbe...

— Bízzon bennem! Nem fog semmi se történni. Minden a legnagyobb rendben van.

— Magát cseppet se zavarja, ami ott történik?

— Egyszerűen elfogadtam.

— Félek.

— Ez egy teljesen normális, emberi érzés.

— Kinyitottam az ajtót... festékes lett a kezem, ahogy lenyomtam a kilincset... vakító fényt látok magam előtt.

— Miközben öttől visszaszámolok, lépje át a küszöböt, s amikor az ujjammal csettintek,  ön  — immár teljesen megnyugodva — felébred. Öt... négy... három... kettő... egy...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.