Melankólia
2012.06.09. 23:16
Az ifjú szerelmes a fűben egyedül;
Várakozik tán, vagy épp álomba merül…
A kék ég tiszta szépségén csodálkozik,
Kába arcán szíve dobogása látszik.
Egy zsenge fűszálat kap gyorsan ajkába,
Fájdalmas sóhajok közben forgatja.
Fejével mélán tekintget jobbra-balra,
Nyugodt kedve lassankint magára hagyja.
Forgolódik, mocorog, nyűglődik ott csak,
Szemeit el-elvakítja a tűző nap.
Tudta azt jól, hogy érte biz senki sem jön,
De tisztán érzi, ott van, valahol elöl…
Ismét megszépül előtte a természet:
- Óh, e patak csobogása szívet renget,
E lágy szellő simogatása elragad,
Remélem, e fura festett kép megmarad.
Úgy is lett: a délibáb nem hagyta őt el.
Felkel a szerelmes, liliomszálat szed,
Mosolyával szépíti színe erejét,
Lila dalra fakad, mely szorítja szívét.
Hátratekint, és meglátja a szép leányt,
Kitől hirtelen megijed, és felkiált:
- Szerelmem! – több szó biz ki nem szorítkozik,
Az izgalomtól csak nyelve akadozik.
A leány ruházata széltől lengedez,
Haja, mint a búzakalász, szemet mérgez.
Fürtjei meg-megsimítják vonzó arcát,
Melyet az ifjú néz, mint kőnek omlását.
Tátott szájjal siklik végig tekintete,
Milyen valójában egy világ remeke.
Csak áll ott a liliomszállal, és figyel,
A leány le-letekintget szép szemével.
Az ifjú mosolyt erőltet az arcára,
A kis csokrot remegő kézzel átnyújtja.
Piciny ujj érinti a tátogó ajkat,
- Óh, mily csodás arculat! – ifjú gondolat.
A virág kiesik a kézből, földre hull,
A két vágyakozó kéz egymás felé nyúl.
Hová sétálnak? Azt senki sem tudhatja;
Délibáb volt csupán? Hát az ifjú titka…
2004.08.22
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.