Egy párkapcsolat halálakor számtalanszor elhangzik az a kifejezés, hogy: "Ebben az életben..." Csupán hit és odaadás kérdése, hogyan értelmezzük az elhangzottakat. Lehet, hogy ebben az életben nem, de talán a következőben nem vetünk véget a hosszú — vagy rövid — együttlétünknek.

Az egyik nyári napon — július közepe lehetett — a Pompy's Quellben toltam magam előtt a bevásárlókocsit, s leparkoltam a lekváros- és kukoricapehely-polc között. Kezemmel borostás arcomat dörzsölgettem, morfondírozva azon, hogy a vajaskenyérhez a kajszi vagy az áfonya dukál. Ez előbbi mellett tettem le a voksomat, s az üveg felé nyúltam. Ekkor egy különös érzés kerített hatalmába...

November 10-én valamikor kora délután egy régi barátomal, Barneyval futottam össze a City Centerben. Azt mondta, épp az ajándékboltból keveredett ki; vett egy fotóalbumot a nővérének, Lisának, az első házassági évforduló alkalmából.

A "small talk" folyamán azon tanakodtunk, mikor tudnánk legközelebb időt szakítani egy közös sörözésre.

— Mi lenne, ha most pénteken beugranánk a Peter's-be? Előtte találkozzunk a szokásos helyen! Úgyis régen beszéltünk már.

Ismét a fura érzés... gyorsan felkaptam a fejemet és lakonikusan válaszoltam: — Bizony, régen...

Emlékszem, hogy a tavaly december rendkívül fagyos és hófödte volt. Munkából hazajövet az autórádióban Petite Page hangja szólt. Üresbe tettem a Dodge-ot, miután megálltam a piros lámpánál, majd a kesztyűtartóban kotorásztam egy csomag cukormentes Orbit rágógumiért. Természetesen — mint ahogy azt már megszoktam — a rengeteg papír (számomra csupán lom) között bújt meg.

Mögöttem vadul dudálni kezdett valaki, s én a sebességváltóval való hosszas kalimpálás után végre megtaláltam az egyes fokozatot. Az autó nagyot döccenve elindult, a kesztyűtartó kicsapódott, s az iratok nagy része a padlóra zuhant.

Néhány háztömböt elhagyva, az "Oroszlán Patika" előtti útkereszteződésben megláttam a feleségem, Mary felcsillanó szemeit. Leparkoltam az út szélére...

A Dodge ajtaja kinyílt. Mary egy akrobatikus mozdulattal a mellettem levő ülésre huppant, majd halkan megjegyezte: — Szívem, úgy bámulsz, mint aki kísértetet látott.

Nem járt messze a valóságtól...

A cellaajtók fémes robaja szakította félbe gondolataimat. Az orromat kidugtam a rácsok között, és szimatoltam, mint egy fáradt eb a szélfútta vadászmezőn.

Esélyem nem volt kitérni a hatalmas ütés elől, amelyet Mr. Scott, a börtönőr a gumibotjával mért rám.

- Hé, buzikám! Lámpaoltás van. Talán süket vagy? Szegénykém, csak nem vérezted össze a padlót? Használtad volna a csökött agyadat, mielőtt azt a szegény kislányt molesztálod. Örülj, hogy ennyivel megúsztad, mert ha legközelebb nem viselkedsz rendesen, a következőt egyenesen a seggedbe kapod.

Azt olvastam, hogy a paramnézia — avagy déjá vu — az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár megtörténtének ténye bizonytalanok. Ugyanakkor a déjá vu élményének későbbi felidézése pontosan körülírható.

Csupán az a kérdés, hogy a túlnyomó többség mitől ennyire biztos ebben...

Egy néhány másodpercig tartó csodát élünk át, amelyben különböző időben különböző helyeken tartózkodunk; amelyet nem követ adrenalinszint-növekedés, frusztráció, szorongás, esetleg káosz. Épp ellenkezőleg! Minden egyes század- illetve ezredmásodpercében a tökéletes nyugalom harmóniája lakozik.

Mary vagy Lisa... nem teljesen mindegy? Az ember nem képes felfogni ennek a kivételes jelenségnek a valódiságát... legalábbis ebben az életben soha.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.