Minden kezdet nehéz. Különösen akkor, ha egy olyan entitás ellen próbálsz menekülni, amely sötét sarkokból, sikátorokból vagy az ajtó mögül ugrik elő váratlanul, hogy torz, vigyorgó arcát felvillantsa, s a karjai helyett nőtt kígyózó, csápszerű nyúlványaival bekebelezzen. Vajon az a célja ezzel, hogy megöljön? Igen, de elsősorban a lelkedet pusztítja el; szó sincs fizikai halálról, eutanáziáról...

      Fogalmam sincs, milyen nap van, hány óra. Ritkán látok fényt, azt is csak a végeláthatatlan hallucinációk mellékhatásaként. Megoldást kell találjak arra, hogy ebből a förtelmes szituációból végre kikeveredjek...

      Eltűnt? Megnézem...

      Azt hiszem, leráztam. Meg fogok őrülni hamarosan. Hiszek abban (hinnem kell), hogy valaki megtalálja ezt a dokumentumot. Ezek az átkozottak talán békén hagynak, ha írok. Igen, legtöbbször nem vesznek rólam tudomást. Mintha elvárnák tőlem, hogy az utókor általam szerezzen tudomást kilétükről. Hogy ez eddig nem jutott eszembe... 

      Lehunyom a szememet... segített... nem... egy ideig még rendben volt... aztán rájöttek a taktikámra. Valaki vagy valami ráütött a vállamra, majdnem összecsuklottam, s a nadrágomba is vizeltem. De kimostam, esküszöm, kimostam. El is indítottam a mosóprogramot... kímélőt... igen... negyven fokon.

*

Azt hittem, már soha nem találom meg a naplót. Tisztán emlékszem, hogy kifeszítettem a léceket, s beraktam a dobozzal együtt. Megvagy te rohadék, s ezért fel kellett forgatnom az egész kurva lakást. Tehát az utókor, majd' elfelejtettem.

      Thomas Lander vagyok, s ha minden igaz, harminckét éves. Elvesztettem a józan eszemet, és nem tudok a valóság és a rémálom között különbséget tenni; könnyen megeshet, hogy a napló írása is az agyam furcsa agóniája.

      Emlékszem, hogy az észak-carolinai apartmanomba léptem be. Fáradt voltam, és semmi más nem járt a fejemben, mint egy kiadós alvás. Futottam aznap egyik jó barátommal, George-dzsal, aki mellesleg az egyik legjobb körzeti orvos. Jó formában volt akkor, alig tudtam vele lépést tartani. Durván huszonöt kilométernyi távolságot tettünk meg, ami önmagában is szép eredmény.

      Éjjel felriadtam egy hatalmas dörrenésre. Kinéztem az ablakon, de az idő tiszta volt és békés. A hátam mögött megmozdult valami,s éreztem, hogy a gerincoszlopomon jeges ujjak futnak végig.

      Ijedtemben megpördültem, s tőlem néhány méterre egy sötét alak állt. Két szeme száz wattos izzóként világított. A teste mintha elnyelte volna a fényt, ugyanis a nappali ugyanolyan sötét volt, mint azelőtt. A szoba innenső sarkában levő mahagónifa szekrényt (amelyben a ruháimat tároltam) körülbelül húsz másodpercig bámulta, majd kinyitotta a két szárnyát, belépett, és magára csukta.

      A földre zuhantam, de csupán halk és fájdalommentes puffanást érzékeltem, mielőtt elájultam.

*

Valaki kopogott. A szekrényben ébredtem fel... ezek szerint állva aludtam... a fecskék csiripeltek, a felkelő nap sugarai kíváncsian kukucskáltak be a redőny szűk, kerek lyukain.

      Felsóhajtottam. Kiverekedtem magamat a ruhák kusza dzsungeléből, és elindultam az ajtó felé. Mielőtt a kulcsot elfordíthattam volna, újra kopogtak, de ezúttal a hang az ablak felől jött. Három statikus kopogás, amelytől az egész apartman beremegett. Valaki állt a tetőn. Lehetetlen... hiszen a tizediken lakom...

*

Azok a hangok... a hangok... nem mennek ki a fejemből. Mintha szívószállal tejet szürcsölnének... a konyhában, amikor éppen nem vagyok ott.

      A kanapén ültek, és az adás nélküli sistergő tévét nézték. Én biztos nem engedtem be őket ide, a zár sértetlen, behatolás nyomát nem találni.

      Amikor megnyomtam a távirányító piros gombját, az egész szoba hirtelen elsötétült, s az idegenek a kikapcsolt tévé előtt álltak mozdulatlanul. Ebben a pillanatban a hűtőszekrény előredőlt és szilánkokra törte a konyhaasztalt. A fülsüketítő csattanás után egy kutya idegesen ugatni kezdett.

*

Thomas Lander vagyok, s ha minden igaz, harminckét éves. Eltűnt a naplóból a korábbi jegyzeteim jelentős része. Csak kerüljön a kezem közé, aki ezt tette. Alig maradt néhány üres lap, ami sértetlen maradt. A plafonon grafitceruzák lógtak... mint a római falanx.

      Halványodik a testem. Ez a szenvedés végét jelentheti? De messze vannak azok a ceruzák, el se érem őket. Nincs létrám. Miért ilyen magas az a plafon? Szép fehér a fal... sok hely van rajta. A balta vajon hogy került a kezembe?

*

Embereket látok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.