Az ablak előtt állva hirtelen felkaptam a fejemet, amikor meghallottam a teafőző száján kiszökő vízgőz sípolását. A konyhába csoszogtam a strandpapucsomban (beltéren mindig ezt hordom), s letekertem a gázt. A forró kannát ráraktam a konyhapulton levő rongyra, a teafiltert óvatosan kiemeltem, s bedobtam a lábamnál levő billenős kukába. A bergamott jellegzetes illata csapta meg az orromat.

Én vagyok!

- Ahhh, rohadjál meg! - átkozódtam, amikor véletlenül az ujjamra löttyintettem a forró teát.

Próbáltam a lehető legnyugodtabban végezni a teendőmet, ám ez meglehetősen lehetetlennek bizonyult, hisz...

Havey Pizzériája bal oldalán levő sikátorban... fél óra múlva.

Lehuppantam a nappaliban levő kényelmes fotelba, s tekintetem az ablak felé meredt. Vajon ki vagy mi vár rám odakint? Ez lenne az utolsó felvonás? Talán valami ádáz fenevad akar megkaparintani? A távolból a sors kajánul rám vihogott.

John D. MacDonald szavai jutottak eszembe: "Mindenkiben, akivel életünk során valaha is találkozunk, benne él egy darabka önmagunkból."

Miután az Earl Greyt elkortyolgattam, besétáltam a fürdőszobába. Kinyitottam az orvosi szekrényt, s kivettem az eldobható, Prince borotvát, a hozzá tartozó borotvahabot, majd letettem a mosdó szélére.

Mi lenne, ha csak szimplán elvágnám a torkomat? Pár percen belül elvéreznék, és nem lennének gondjaim.

- Áu! - Már ez a pici vágás a szám szélén mennyire tud fájni. Hogy dögölne meg az egész úgy, ahogy van!

Miután egy időre megszabadultam az öngyilkosság gondolatától, átslattyogtam a hálószobámba, hogy átöltözzek. Felhúztam egy kék farmert, s hozzá egy zöld színű Diesel pólót.

- Ez nem lesz jó! - mondtam a nyitott szekrény ajtaján levő tükörbe. Akkor lesz fehér ing, nyakkendő, vasalt nadrág, lakkozott cipő... tiszta hülye vagyok. Össze kell szednem magam, ez így nem mehet tovább!

Miután sikeresen megoldottam a saját magam által létrehozott gyerekes problémát, besiettem a konyhába, kinyitottam a hűtőszekrényt, s a csomagolt szalámiból kivettem egy szeletet és a számba tuszkoltam.

Én vagyok!

Nem bírtam tovább idegekkel: kiléptem a lakásból. Kellemes nyár esti szellő simogatott a verandán. Amikor ráléptem az előttem levő legfelső lépcsőfokra, hirtelen megtorpantam és visszarohantam, hogy ellenőrizzem, lekapcsoltam-e a villanyt, elzártam-e a gázt. Nem nagy meglepetésemre minden a legnagyobb rendben volt; eme kényszeres cselekedet első sorban zsigeri, s nem az izgatottság váltotta ki.

Havey pizzériája (Havey Crowne a tulajdonosa) néhány utcasarokra volt, ez körülbelül tíz perc gyalogút. Heti rendszerességgel szoktam rendelni tőlük ebédet (többnyire a napi ajánlatból választok), amelyet maximum fél órán belül házhoz szállítanak. A chili con pollo isteni, nem is beszélve a "cordon bleu" specialitásukról, amelyhez köretként rengeteg zöldség és különleges házi szósz jár.

Próbáltam felidézni magam előtt az ételek zamatát, illatát, de a nyáltermelésem nem indult be, s a gyomrom is folyamatosan görcsölt. Bekaptam egy mentolos spearmintet, hogy mindemellett a csámcsogásomra is tudjak összpontosítani, ezzel elfojtva feszélyezettségemet.

Ne mondj semmit, ne beszélj... csak figyelj, de jól!

Nagyjából félúton megálltam és egy nagyot sóhajtottam a Hold kerek hasa felé. A rágót kiköptem a járdára, s egy újat halásztam ki a csomagolásból. Szerencsére cukormentes, így akár az egészet beletömhetném a pofámba, de előreláthatóan ettől még kínosabban érezném magamat. Amikor a bal lábamat felemeltem, hogy elinduljak, véletlenül a cipőfűzőn álltam a jobbikkal, amely a nagy ellenállás miatt elszakadt. Ez csupán hab volt a tortán, nem fordítottam különösebben nagy figyelmet az apró incidensre. Betűrtem a sportcipőmbe a fűzőt és folytattam utamat.

Egy életre meg fogod bánni, ha most nem hallgatsz meg... személyesen kell találkoznunk.

Havey pizzériájának portálja az utcalámpa narancssárga tányérjában úszott. A mellette levő sikátorba csupán néhány ezüstszínű, tompa fényfoszlány osont be. Nem félek a sötétben, de ennél azért lehetett volna jobb helyet választani...

Megálltam helyiség elé kirakott (és a villanyoszlophoz láncolt) menü-tábla elé –, amelyen csupán "Jó étvágyat kívánunk!" állt –, és összefont karral várakoztam. A 250 Wattos higanygőzös lámpa fénye alatt körözött egy molylepke.

Pár perc értelmetlen várakozás után erőt vettem magamon, és besétáltam a sikátor sötét takarója alá. Üres volt... tudhattam volna! 

Idegesen előkotortam a zsebemből a mobiltelefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Hét másodpercet siettem, amely akár halálpontosnak nevezhető. Amikor a képzeletbeli harangok megütötték az éjfélt, a kijelző kialudt,s hiába próbáltam újra bekapcsolni a készüléket, az egyszerűen nem reagált.

A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Egy kéz érintette meg a jobb vállamat...

– Ne fordulj meg – utasított. – Ne mondj semmit, ne beszélj... csak figyelj, de jól! – Eme szavak pontosan így hangoztak el a telefonban is. Nem tudtam hirtelen mást tenni, mint figyelni.

– Magas hullámok csapnak fel a magány gyűrött tengerén. Keresd meg a jóság ajtaját, és lépj vissza a saját, emberi világodba. Bár az önmegvalósítás kulcsát mindkét oldalon gondosan elrejtetted, adj esélyt magadnak, hogy megtalálhasd, s így a sötétségbe halvány fény fog lopózni. Ismerd meg mások által önmagadat, hogy a szellemed úgy csillogjon, mint régen. Engedd a gyengédséget erős karjaid mellé, és hagyd, hogy űzött lelked megszelídüljön. Kitaposott utakon ne járj, mert azok maszkja az arcodra tapad. Ne feledd: az ajtókat te magad állítod fel önmagad előtt, s amikor az egyiket kinyitod és belépsz azon, könnyen meglehet, hogy az ajtó sosem létezett.

Ekkor a torkomra hátulról kés szegeződött. Zavarodottságomban arra lettem figyelmes, hogy mindketten remegünk, s egy biztos, hogy én a félelemtől. Néhány másodperccel később a fülembe szipogott és a könnyeivel küszködött. Tehetetlen voltam.

Én vagyok! Tizenöt évvel később. Azért jöttem, hogy megváltoztassam az életedet.

Készen álltam a halálra, és ezt "ő" is érezte. Ha megmozdulok, a kés hideg pengéje könnyedén áthatol a vékony bőrön, és pillanatokon belül elvérzek. Kezemet ökölbe szorítottam, izmaimat megfeszítettem, és teljes erőből megpördültem, tudván, hogy esélyem sincs a túlélésre.

Abban a pillanatban, ahogy megfordultam, nem állt mögöttem senki. A sikátorból kiérve láttam, ahogy egy molylepke számtalanszor tehetetlenül nekicsapódik az utcalámpa üvegburájának.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.