Felix Culpa

2016.04.05. 22:57

Emberöltők után végül belépett hozzám egy idős úr. Panama kalapot, bézs színű öltönyt és fekete lakkcipőt viselt. Arcszeszének kellemes illatát még naplementekor is tompán lehetett érezni. Hosszú utat tett meg. Fülcimpáján egy alig látható ragtapasz éktelenkedett — sietségében megvághatta magát borotválkozás közben. Valamelyik elit körből érkezhetett, és minden jel arra utalt, hogy elegáns megjelénésével jó benyomást akart kelteni bennem.
   Amikor pillántását szarukeretes szemüvege mögül rám vetette, megkopogtattam a kivágott fa tönkjét, ezzel helyet kínálva magam mellett. Az úr jobb cipője remegve a poros földbe fúródott. Keze idegesen járni kezdett, szemöldöke megugrott.
   Ekkor felálltam, lassan odacsoszogtam hozzá, finoman megfogtam az alkarját, és a tönkhöz vezettem. Mindeközben feszültsége nem enyhült, s orrát egyszer feltűnően felhúzta — vélhetőleg a kellemetlen testszagom miatt.
   Kigombolta a zakóját, megigazította selyem nyakkendőjét, majd helyet foglalt. Jómagam — tőle tisztes távolságot tartva — leültem vele szembe a poros földre. Ettől megnyugodott. Gondosan megtisztította a szemüveget a zakójanak zsebéböl előhalaszott kendövel, majd kezét az ölében összekulcsolva mesélni kezdett.
   Története alatt kényelmetlenül fészkelödött a tönkön, takargatta jegygyűrűjének a nyomát, tördelte az ujjait, s gyakran felpattant, hogy leporolja a nadrágját. Zavarta, hogy a cipője piszkos lett, feltételezhetően értékes volt számára; csakúgy, mint a Rolex-óraja, amelyet szívesen nézegetett — a metarializálódott lélek-részeivel törődött elsősorban, amelyeket élete során elhullajtott. A hazugságok rendszerében eme szoros kötődés elkerülhetetlen.
   Rettegett a gondolattól, hogy jelenlegi pozíciójából kitaszítják, s nem lesz többé alkalma lábra állni. Láthatatlan ajtókat állított fel maga előtt, amelyek mögött újabb és újabb hazugságok rejtőznek — csupán így képes a társadalmi hierarchia legtetején maradni.
   Ha elveszíti uralmát az autója felett, nekihajt egy fának vagy az árokba zuhan, rosszabb esetben mások életét is veszélybe sodorja…
   Elmagyaráztam az úrnak, hogy az általa említett zuhanást a látszat-törvények szabályozzák. Nem a teljesség felé halad, hanem attól távolodik. Törvényeik kapaszkodókat kínálnak az egyénnek, amelyek a helybenmaradás illetve a boldogság illúzióját keltik. Csábító színes képekkel, üres ígéretekkel, hamis jelenléttel írjak felül a természet működését. Ez nem a hangvilla disszonanciája, hanem a hallásunk károsodása, továbbá nem délibáb, hanem a fénytörés mestersége. Ha a szükségleteknek nincs az egyén által meghúzott határvonala, s a cél az örvényben hánykolódva az örvény középpontját elérni, a kívülálló számára ez úgy tűnik, mint amikor valaki padlógázzal akar egy éles kanyart bevenni.
   Az idős úr szivarra gyújtott. Kellemes, édeskés illatú füst keringett körülöttünk. Utólag elnézést kért, mondván, hogy az engedélyem nélkül állt neki pöfékelni.
   Kiderült közben, hogy van egy nálánál öt évvel fiatalabb húga, aki szabadidejében amatőr írással foglalkozik. Három regényt írt már, amelyek közül egyet a helyi könyvkiadó kis példányszámban publikált. Szokásává vált azonban, hogy minden történet végén (legyen az regény vagy novella) a bátyjától kér egy szivart, amelyet elégedetten elszív.
   Az úr nehezményezte az efféle indokolatlan határvonalat, mivel véleménye szerint csupán egy „nyüves“ szivarról van szó. Miért ne tehetné meg a húga, hogy annyit szív el, amennyit akar?
   Mivel az Isteni rész egótlan, és a tudattalanban foglal helyet, belátható az összefüggés: ha a jó művész alkot, nincsenek szükségletei, mert a tudattalanból merít tudást. Az egyén az alkotás territóriumába simul, ahol a tudás tavába bújtatott ihlet bejárat a tudattalanba, amely az igaz létnek a kulcsa.
   Az idős úr ekkor idegesen felpattant, és kilépett a sátorból. Tőlem háttal állt, s a messzeségbe bámult. Mielőtt távozott volna, az övéből előhúzott egy revolvert, készen állva arra, hogy életet oltson ki. Hallani lehetett minden levegővételét, ahogy a tüdeje zihál és a nyála gyűlölettől habzik.
   Megfordult.
   Nem ez volt az utolsó találkozásunk. Jóllehet többször tesz még látogatást, de az utolsó alkalommal mezítelenül lép be a sátorba.
   Az örvénybe való visszatérése előtt még halványan látta a kies Territóriumot, amelynek távoli végében egy kristálytiszta vízű tó tündökölt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kozeledohorizont.blog.hu/api/trackback/id/tr688569538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása