Szellemiskola

2012.06.03. 15:56

1

 
Johnny Cartert, mint közepes tanulót, átlagosnak, unalmas és szörnyű személyiségnek, nem utolsó sorban: introvertált különcnek állították be. Noha nála is jelentkeztek (hétköznapi megszokottságban) a genitális fázis különböző „tünetei”, sőt, kimondottan együtt fejlődött a korabeliekkel. Családja mindent megtett érte, szívből szerette, ugyanakkor financiális problémákra igazán nem lehetett gondjuk. A-háttérben-kupaktanácsot-tartó barátai nem froclizták, nagyon örült neki, hogy hűséges, felbecsülhetetlen és feloldhatatlan kapcsolatokra tett szert; így szociopatának sem volt tekinthető. Egy szó, mint száz: nyűgeit magába fojtotta. Más szempont szerint mély – ugyanakkor nem tudatos – tisztelője volt a Nietzsche-féle egzisztencializmus filozófiai koncepciójának, ami egyrészt Isten létezését erősen megkérdőjelezte, másrészt olyan borús és melankolikus gondolatmenetek terhelték le fiatal szervezetét, hogy barátai támogatása nélkül önként képes lett volna saját rövid életét a gödörbe lökni, amiből egyedül soha nem lenne képes kimászni.
Épp a reggeli vajas kenyerét majszolta, időnként a mikrohullámú sütő digitális órájára bámult, nehogy elkéssen. Az asztalon rezgő magnóból heavy metal zene üvöltött.
Öt perc múlva indul a busza, ezért félretolta az ételt, s nyomban felhúzta téliesített cipőjét, méretes puff dzsekijét. Nyakát áttekerte egy hosszú, fekete sállal, kobakjára Mighty Ducks drukker-sapkát tett. Gondosan bezárta az ajtót, majd útnak eredt.
Szerette hallani, ahogy a hó ropog a lába alatt. A szél időnként megerősödött, ezért a sálát egészen tömpe orráig húzta fel. Fejében folyton az igazságtalanság és kegyetlenség járt. A „miért” őt is hatalmába kerítette. Gyűlölte a konvenciót, hogy a mindennapok ugyanúgy kezdődnek és végződnek. Gyűlölte a statikus szürkeség hideg, lyukas kabátját.
Felszállt a buszra, intett az osztálytársainak, akik rá sem hederítettek, majd leült az egyik üres helyre az ablak mellé. Fülére húzta walkmanjét és elmerült kies képzeletében. A zene, a táj elfutása tökéletes harmóniát alkottak. Egyszerre úgy érezte, mintha a körülötte levő vaskos korlátok megszűntek volna létezni, s szárnyra kapott volna. Minden egyes pislantásnál ez a fura festett kép leesett a szeme előtt.
Minden reggel látta, hogy kinyílnak az üzletek, a pincérek a portált tisztítják, rakosgatják, rendezgetik a székeket, a menü-táblán módosítanak a napi specialitáson, az utcát tisztítóautók suvickolják, kukások a szemetet ürítik, a fontosabbnak látszó emberek állandóan a mobiltelefonjukat babrálják, a bódéknál levő árusok a friss lapokat dobálják a vitrinbe, a ruha- és cipőboltoknál nyitás előtt fiatal lányok dohányoznak, a Burger king minden héten új kínálattal, jobbnál jobb ínyencségekkel rendelkezik…
Johnny Carter minden áldott nap végigpásztázik a hétköznap kisszerűségein, mint ahogy most is. Majd belép az iskolakapun, üdvözli a portást; a fülledt levegő eszébe juttatja, hogy kellett volna valamit tanulni, valamicskét készülni a „kritikus” órákra. Ő mindezeket nagy ívben lesajnálta. A fejében kialakult alternatív tudás lehetővé tette, hogy tanulás nélkül végigrobogjon a tanéven, ugyanis rendkívüli szellemi teljesítőképessége tökéletesen bebiztosította érdemjegyeit, ám a serdülőkori kóros lustaság sem kerülte el – erre tanárai a szemtanúk.
Jóllehet érzéseit leplezhetetlenül magába tudja gyömöszölni. Talán úgy gondolta, elég felnőtt ahhoz, hogy a tanárait ne közönséges vérszívónak, hanem igazi embernek tekintse? Kötődése nem hízelgésből vagy egyszerűen „másságérzetből” fakadt, hanem az általános felebaráti szeretetből. Ezt valahogy ő maga sem volt képes megítélni. Mindazonáltal a legkevésbé sem hanyagolja el azt a bizonyos „lekurvázást”, csupán megmerítkezik a hétköznapok csúfondáros végleteiben, lehetőleg próbálja elérni a jó és rossz közötti középutat; soha nem tekintette magát se jónak, se rossznak. Ahogy a „Bölcs” szokta volt mondani: „Aurea mediocritas”.
Furcsállotta, hogy a portás sem köszönt neki vissza, nemhogy az osztálytársai, amikor belépett a tanterembe, az asztalra hajítva havas táskáját. Láthatatlan szellemként lebbent el előttük. Fáradt elméje konokul passzírozta össze a fejét.
Az első sorban gubbasztott, amikor belépett a tanár. Gyorsan kipakolta volna történelem felszerelését, ha azt bedobálta volna a táskájába a reggeli „sürgés-forgás” közepette. Helyette elővett egy olyan füzetet, amelybe amúgy sem sűrűn írt, kimért mozdulattal a padra helyezte, azután hunyorogva méregette pápaszemes, hórihorgas tanárát.
Nagyot pislantott, hogy egyáltalán nem intette le felkészületlenségéért. Rá sem hederített. Ez is csak a hét első iskolanapjának, azon belül első órájának hóbortos, elő-áprilisi tréfája lehetett. De nem volt az.
Mr. Ken – a történelem tanár – megigazította hatalmas uhu-szemüvegét. A tábla mögötti térképek között matatott, míg a többiek papírgalacsinnal dobálóztak, kis cetliket küldözgettek egymásnak.
- Billy! – szólította fel a hátsó sorban ülők egyikét. – Szaladj el gyorsan térképért! Első világháborús kell.
Johnny Carter volt mindig is a térkép- és egyébfelelős, de mindezekért a csekélységekért nem volt hajlandó koptatni a száját. Mindenesetre szénfekete, vastag szemöldöke szépen lassan a hajába vándorolt…
 
 
2
 
Kicsöngettek. A következő órája a legfelső szinten lesz. Fura egy hétfő reggel volt ez, egészen más mint az eddigiek. Hirtelen feltörő émelygés és hányinger kerítette hatalmába.
Berohant a mellékhelyiségbe, mintegy feltépve az ajtót, s lebukott a csap alá...
Nem szerette az onnan kiáramló zavaros, klóros vizet, de ezúttal úgy vélte, nincs más választása. A hűvös víz apró cseppjei simogatták kiszáradt ajkát. Megkönnyebbülést érzett.
Miután valamelyest jobban érezte magát, akarva-akaratlanul a tükörbe bámult. Hátrasöpörte haját, megsimította pelyhedző kecskeszakállát, grimaszokat vágott, értelmetlen szavakat kotyogott, benyálazta a szemöldökét, végül búcsút intett hasonmásának.
Kilépett az illatok börtönéből az új – vagy régi – világba. Úgy tűnt, elkésett, mert egy fia lélek sem kóborolt a folyosón. Az órájára pillantott, ami – véleménye szerint – tegnap délután állhatott le. Fél hármat mutatott.
Felcaplatott a felső emeletre (utálta, mert legalább ezer lépcsőt kellett megmásznia), s tanácstalanul topogott jobbra-balra, hogy eldöntse, melyik tanterembe nyit be először, hogy megbizonyosodjon, hol is lesz irodalom órája. Bekopogott, be is kukkantott némelyikbe, de mind üres volt. Felháborodott, ugyan-akkor félt. 
Dühből egymás után rúgta be az ajtókat, de agressziójára csupán a konok visszhang reagált . Néhány perc töprengés után visszarohant az első emeletre.
- Hol a francban vannak? – szitkozódott. A csend továbbra is befogta a száját. Leült a lépcsőre, és magába roskadt.
Öt perc múlva a csengő hirtelen elkezdett csörömpölni, kürtölve a következő óra kezdetét… vagy az előző befejezését.
- Menj már félre! - Üvöltötte valaki, miközben az alkarjánál fogva rántották fel a lépcsőről.
A diákok moraja ismét betöltötte a, sivatagi csendet. Előtte mögötte nagy lökdösődés, káromkodás, akaratoskodás.
- Takarodjatok már innen! – kiáltotta az egyik lány. – Vonuljatok, mocskok! – mire a másik.  – Szép nagy tömeg. – húzta a száját egy harmadik. – Közéjük lőnék!
Johnny pont középen állt. Minden egyes váll meglökte az övét, sodorva őt tova. Erőt vett magán, és kiszakadt a hatalmas mozgolódásból. A megfelelő arcokat kereste, akik elvezetik a tanteremhez. Mintha a futószalagra került árukat ellenőrizte volna…
Hátrahőkölt, majdnem hanyatt vágódott, amikor meglátta saját magát a tolongásban. Jól látta, mégsem ájult el, mégsem kiáltozott, csak mereven figyelte önmagát, aki néhány másodpercre feléje fordult. Egy lángvörös tenyérnyom díszelgett az arcán s egy árva könnycsepp rezgett a szeme sarkában. Ez a néhány másodperc eszébe juttatta azokat a pillanatokat, amelyeket nem szívesen elevenített fel. Csak nézte önmagát, ahogy beleveszik a végtelen anarchiába.
Miután minden egyes ajtó becsapódott, újra hallhatta fülében a folyosó csendjében mosolygó lámpák zúgó morajlását…
 
 
3
 
Johnny Carter szerelmes volt egy olyan lányba, akiben a világ minden szépségét meglátta, ki fénylett, mint a szőke napsugár, kitől félt s rettegett, ha megszólította, s aki a csend helyett beszélt. Erős lüktetés lökdöste, mikor rá gondolt, egész lénye beleremegett a lány pulzáló, rózsaszín aurájától.
Lábai gyökeret vertek, mozdulni is képtelen volt. Ugyanaz a kihaltság kísértette, mint néhány perccel ezelőtt. Mi történhetett vele? Nem értette.
Megindult a saját lépteitől kongó folyosón, mint az iskola igazgatója, aki a tanévek végén magába roskadva elsiratja a búcsúzó fiatalokat, hosszasan bandukolva a termeikben, mélyeket szippantva a levegőbe. 
Johnny Carter rá-rápillantott a falon lógó tablókra, s a mosolygó arcokra. Valami nyomasztó hatást vélt felfedezni ebben az iskolában. Valami… fájdalmasat.
Csak ment, amerre a lába vitte, s közben alaposan elgondolkodott. Minden egyes kép új és új emléket rejtett, ami minden egyes arcra rá volt vésve. A sajnálat, örömteliség, kín és önmegvalósítás elegyeit zárták magukba.
Ekkor vette csak észre az előtte búslakodó Mr. Hagginst, az igazgatót, aki az egyik tabló előtt állt, s érdes ujjaival tapogatta annak sima üvegét. Nagyokat sóhajtozott, majd zsebre vágta a kezét, s nagyon lassan elkullogott a folyosó végéig, s a földszintre vezető lépcsőnél sarkon fordult.
Johnny gyanakodva araszolt ahhoz a bizonyos tablóhoz. Először el se hitte, végül megállapodott abban, hogy ez egy ostoba álom. De akárhogy is próbálkozott, nem ébredt fel.
- Istenem! – jajveszékelt.
Az osztálytársai fotóját egyenként végignézte. Másodszori átvizsgálásnál kételyei támadtak. Tágra nyílt szemmel, rozoga lábakkal állt ott, mint egy alabástrom-szobor.
- Úristen! – lihegte. - Hiszen mi még el se ballagtunk.
Akárhogy is kereste, nem találta meg magát a tablón. Fogai vacogtak, keze remegett s a nyaka rángatózni kezdett.
 
 
4
 
 
A fények villódzni kezdtek. Egyszer világosság, másszor sötétség ereszkedett a folyosókra − morajlás és csend, embertömeg és nyugalom, élet és halál. Johnny Carter céltalanul rohant eme mesterséges villámlás közepette.
A lépcső aljában – ahonnan korábban a diákok Johnny Cartert erőszakosan felhúzták – „Ő” intett. Az ő egyetlenegy reménye, aranya, vágya. A lány, akiért odaadná az egész világot. Kisebb-nagyobb bizsergető indíttatás kényszerítette az előrehaladásban, mintha az a csodálatos tündérlány a mutatóujjával hívta volna. A rövid ideig tartó hipnózis után Johnny, mintha több évig húzódó kómája után tanult volna meg járni. Fáradtan remegett a nagy lábujja. Tíz óra múlva felemeli az egyik lábát…
A lány összetéveszthetetlen parfümje Johnny pösze orrát csapkodta. Kellemesen lágy illata volt.
Az égi tünemény a felső emelet lépcsője fölött szállt el, majd a nagyterem ajtaján szellemként átsuhant. 
Lila füst áramlott ki a kulcslyukon. Johnny halkan ajtót nyitott. Eufórikus állapota elvakította tudatát. Egyre csak hadonászott a lányért a lila bájban, de túl ködös volt az elméje.
Halk suttogás simogatta dobhártyáját, ami megnyugtatta, s egyben inspirálta a továbbhaladásban. Szemhéja ólomsúlyként nehezedett a lágy felhőlepel alatt.
 - Johnny…
Beleőrült, hogy nem zárhatta karjaiba a hang tulajdonosát. A gyomrából feltörő, kínokba burkolódzó fisztulázást sikerült visszafojtania.
A tündérlány a nyitott ablakban ült háttal, mozdulatlanul. Johnny a lila káoszból kilépve áhított szerelme elé került. Feléje nyúlt, mert kiirthatatlan vágya azt parancsolta, hogy szorosan ölelje magához.
Amikor a puha orcák egymáshoz értek, a délibáb lila felhővé porladt, és kiszállt az ablakon. A fiú szerette volna egy részét megtartani, de ujjai közül nyomban kiszökkent, mint a sebes szél.
Johnny Carter kikönyökölt az ablakpárkányra. A hó megállás nélkül esett. Kinézett magának egy hópelyhet, és szemével követte, amint a földre ér…
Az egyik kecses pehely vidáman táncolt a hideg szélben, egészen addig, amíg rá nem pottyant a hóba befagyott holttestre.
Kioltani az életedet Őérte…
Kiugrani az ablakon Őérte…
Mindent megtenni Őérte…
Johnnynak ekkor minden eszébe jutott. A „miért” kérdésre már tudta a választ. Az égre tekintett, köddé vált, mint szerelme. Testtömege csökkent, emelkedni kezdett. Minden egyes porcikája molekuláira esett szét, s transzformálódott az emberi képzelet mélypontjává, majd a frissen hulló hó lépcsőjén az égig mászott.
Ebben a pillanatban a nyitott ablak alatt huszonöt méterre egy szürke kabátos férfi, szájára húzott sállal, térképpel a kezében sétált le a lejtőn. A félig betemetett holttestet átlépte. A rideg szél folyamatosan sodorta a havat a férfi dagadt pofájába. Nagy fejét mélyen lebiggyesztve, térképét erősen magához szorítva elbandukolt a tél titokzatos takarásában.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kozeledohorizont.blog.hu/api/trackback/id/tr564562918

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása