Felszálltam a buszra és helyet foglaltam az egyik ablak melletti ülésen. Az egyetlen célom az volt, hogy minél előbb elmenjek innen. Nem számít, hova, csak messzire.

Lehunytam a szememet...

Amikor felkaptam a fejemet, egy ismeretlen helyre érkeztem... egy ismeretlen világba. Első pillantásra egy falucska lehetett.

Hunyorogtam az erős napfénytől, amely a szomszédos oldali ablakon át sütött be. Zárt üzletek, üres utcák és a sűrű szürkeség száguldozott el az orrom előtt.

Ekkor a busz balra fordult — kapaszkodnom kellett, nehogy leessek a székről. A tarkómat hirtelen feltámadó hűvös fuvallat érte. Hátrakaptam a fejemet, s láttam, hogy a busz tetején lévő ablakot kinyitotta valaki...

Elaludtam...

Felriadásomat hatalmas rázkódás előzte meg.

A busz üres volt, a vörös színű, koszos függönyök be voltak húzva, az ablakok becsukva (még a tetőablak is). A járművet nem vezette senki, mégis éreztem, hogy egyre gyorsabban halad.
A sebváltó fémesen kattant, mielőtt balra kanyarodott...

Arra ébredtem, hogy a tarkómra ismét hideg, csípős szél áramlik.
Ez csak egy rossz álom volt, most már minden a legnagyobb rendben van.

A vezető szőrös keze a sebváltón nyugodott, az utasok az előttem levő üléseken beszélgettek...

Kinéztem az ablakon, és meglepődve konstatáltam, hogy a néhány perce (vagy órája?) látott falu járdáján felbukkant három ember. Ketten sétáltak egyenes háttal, zsebre tett kézzel egymás mellett — az egyik piros, a másik kék színű kabátot viselt. A harmadik (sárga kabátban) velük szembe tartott, pontosan ugyanazzal a lagymatag mozgással, mint a másik kettő.

Meghallottam az irányjelző statikus kattogását...

Ezúttal nem aludtam el (vagy nem ébredtem fel), így az ablakból tisztán láttam, ahogy egy másik utcába bekanyarodunk.
Kihalt környék, élettelen környezet, zárt ajtók...

A fékpedál nyikorgott, a sebváltó recsegett, s egy újabb bal kanyar következett... majd egy újabb.

A három ismeretlen ember ismét felbukkant előttem. Ugyanazzal a robotszerű egyszerűséggel, mint ahogy korábban is, haladtak egymás felé.

A utasok beszéde ebben a pillanatban fülsüketítően hangossá vált... feléjük fordultam.

A hangjukat hallottam, de a testük mozdulatlan maradt. Arctalan babák voltak, parókával a fejükön...

Ekkor értettem meg igazán, mi az a félelem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.