A kocsmának füstös légköre villant fel előttem. A csapos épp egy korsó sört tett ki a pultra az egyik alkoholtól megrészegült úr elé. A vörösboros kólát felszolgáló hölgyen kívül kivétel nélkül mindenki férfi volt. Nem messze előttem, ketten alig hallhatóan, szinte suttogva dörmögtek valamit egymás között. Mindhárom pénznyerő automata előtt ült egy-egy „zongorista”, kékes füstöt árasztó cigarettával a szájában. A koszos vizű akváriumban élettelenül rángatózó aranyhalak kétségbeesetten csapkodtak parányi uszonyaikkal. A két biliárdasztallal szemben, az oszlop falán egy kerettel szegélyezett hírlap volt látható. A bárpulton három, talán négy hamutartó csillogott. A többit ízlésesen szétszórták a vörös márványasztalokon — némelyikben (még az előttem levőben is) felpúpozva sorakoztak az elnyomott cigarettacsikkek.

Éppen a sörömet nyalogattam, amikor váratlanul valami fura érzés kerített hatalmába. Nem tudtam rá magyarázatot találni, hogy milyen is volt… valahogy megnyugtató. Bár a derekam mérsékelten fájt a sok üléstől, ezért nagyot nyújtóztam, mielőtt egy jó nagyot kortyoltam a majdnem félig teli (avagy félig üres) üvegből. Pár ember, nem messze mellettem, az asztalfoci zárt világában talált menedéket. Természetesen nem maradhatott ki a négy oldalról felszálló cigarettafüst sem, nem is beszélve a kevésbé halk beszólásokról. A legtermészetellenesebb viszont az volt, hogy a ricsajt nem hallottam. Állapotomat leginkább a félig eszméletlen, az adott pillanatban elájuló emberéhez hasonlítottam. Valahol a kábulat és a sopor között evickélhettem… Bár a szemem még érzékelte a fényt, az agyam is utasított, mégsem voltam a fesztelen tudat állapotában.

Az asztal fakóbarna lapját bámultam, miközben a számból kecses füstkarikák táncolva távoztak. Mintha törölközővel a fejemen a náthával viaskodva gőzöltetnék egy lábas forró gyógytea felett. Szememet mindvégig lehunytam, nehogy könnyezzen a parázsló cigarettától. Mindennek ellenére láttam, milyen gyönyörűen oson ki a fogam kerítésén a szürke, gomolygó jelenség, amely egyben kellemes érzéssel töltött el.

Eme mentális képet egy, kezdetben idegen eredetű suhanás zavarta el, ám nem tartott sokáig rájönni, hogy csak a hamutálat cserélte ki a felszolgálónő. Őszintén rám mosolygott, én viszonoztam. Ettől kicsit jobban lettem. Elnyomtam a cigarettát, közben rendesen (férfihoz méltón) meghúztam a sörösüveget…

Újabb különleges jelenségnek lehettem tanúja, egyben átélője; mintha a haptikus rendszerem felmondta volna a szolgálatot. A sörnek nem volt íze, a füstnek nem volt bűze, a mosolynak nem volt tüze. S hogy mit gondoltak rólam a körülöttem levő emberek? Inkább elhessegettem előlem a kérdést, mint a kiállhatatlanul zümmögő legyet.

Mindeközben kiszáradt a torkom. A levegő úgy suhant át rajta, mintha közben ezernyi apró tűvel szurkálnának. A zenegépből valami, a körülményektől teljesen elütő szám szólt. Halk volt, szinte suttogott. Úgy vélem a Whiskey in the jar lehetett a Metallica-tól. Nagyon szerettem azt a számot… ekkor kezdtem kételkedni, hogy lehet, nem is a szám üt el a körülményektől, hanem pont fordítva.

Épp az ajkamhoz emeltem a korsót, amikor felfigyeltem a kocsmárosné dús kebleire, érzékelve, hogy az idő kereke egyre lassul. Báva bámulatomban még a sörben futkározó szén-dioxid is megfagyott, ahogy azon kerek luftballonok fel-le mozgása csalogatott. Rám pislantott, mintha csak én utasítottam volna rá. Felém tartott…

Ekkor valami hihetetlen és különös dolog történt. Nem is szóltam hozzá semmit, ő csak bólintott, hogy: „Igen, egy pillanat, és hozom ki a két korsóval!”.

Minden elsötétült előttem, miközben a fejemben a kusza gondolatokat rendeztem… Apróbb villanások… felkúszó képek…

Egy hatalmas hangfal előtt álltam, amiből bődületesen fülsüketítő recsegés áradt. A basszus túl nagy volt, így a zene is elveszett. Mintha valaki velem szemben rám ordibált volna.

Villanások…

A kocsmárosné elfordította a tekintetét rólam. Még pont elkaptam a szája szegletén levő tüzes mosolyt. A tőlem közelebb eső játékautomata előtt dülöngélő férfi a hátsóját vakargatta, miközben az alakzatok kaleidoszkópként peregtek összehúzott szeme előtt.

Villanások…

Két baráti támaszom volt. Jókedvemben voltam. A nyirkos gyep szaladt a lábam alatt. Menni nem bírtam a részegségtől; csupán kajánul vigyorogtam.

Villanások…

Már el is felejtettem, hogy a két korsó sör az asztalon volt. Mélyet bólintottam a kocsmárosnénak, megköszönve a gyors kiszolgálást. Előhúztam egy szál cigarettát a dobozból, vadnyugatiasan belepöccintettem a számba, és merészen meggyújtottam... apró, ám jól hallható sercenés nyugtázta a művelet sikerességét.

Villanások…

A Wurlitzer tombolt. Előtte emberek szórakoztak. Kezüket a magasba emelték, és hamis énekükkel kísérték a dalt.

Villanások…

- Minden rendben? – érdeklődött a kocsmárosné.

- Persze — válaszoltam kissé zavarodottan. — Csak egy kicsit fáj a fejem.

- Nem akarsz hazamenni? — A kérdés végét elharapta, palástolva az indiszkrécióját.

- Nem, még megiszom egy sört a barátommal.

Félrehúzott szájjal megértően megcsóválta a fejét.

Villanások…

Istenem! De gyönyörű vagy. Fürtjeid lobognak a sápadt holdfényben; nem bírom levenni rólad a szememet. Ahogy felém fordulsz, játékosan az arcodba hullik a hajad… drága kedvesem, rivaldafényben állsz előttem, rivaldafényben…

Villanások…

Megfogtam az üveget, amely az aranysárga nedűtől gyöngyözött, és a számhoz emeltem. Kis kortyokban ittam, majd a teli üveg mellé tettem.

Villanások…

A homokóra számolta a hátralevő időt. A homokszemcsék vízzuhatagként száguldottak át a szűk résen.

Villanások…

- Lassan igyad meg a sört jó, mert zárnánk! – kért meg a kocsmárosné.

Értetlen arcot vágtam, ám megnyugtatott, hogy a „zongoristák” úgyis elütik az idejüket még pár óráig, s a barátommal, aki a mellékhelyiségben tartózkodik, nem kell foglalkoznia azzal, hogy siessen a záróra miatt. Halványszürke kabátja a szemben levő szék karfáján támaszkodott.

Rápillantottam az órámra, közben egyetértőn konstatáltam, hogy valóban igyekezni kéne.

Villanások…

Kint álltam a réten a gyönyörű napsütésben. Enyhe szél volt, ami az arcomnak ütközött. Kitártam a karjaimat, mintha repülnék… fel is szálltam talán…

Villanások…

Az asztalfocinál állók már a kabátjaikat húzták fel, közben bizonyosan a meccs eredményéről, illetve a játék menetéről kacarásztak. Nem volt előttem a két üveg sör, nem is emlékeztem, hogy ki itta meg, azonban a pulttól már jött is a „drágám”, arca előtt tartva a tálcát, amelyen két üveg Budweiser csillogott.

Villanások…

Az eső fátyolként ereszkedett rám. Este volt. Előttem egy hófehér, fedett lámpás chevrolet corvette nyomta az alapjáratot, miközben a sofőr a „50 cent”–től hallgatott egy száguldásra buzdító számot…

Villanások…

A sárga színű folyadék delejezve csillogott a szemem előtt. Mivel a türelmem a végét járta, ezért kezdett az idegrendszeremre is hatást gyakorolni. Egyre inkább azon kaptam magam, hogy azt az átkozott ajtót bámulom, amely a mellékhelyiségbe vezet. Ám nem saját magam könnyítése miatt, hanem mert a barátom már ki tudja, mennyi ideje tölti ott az idejét. Hallhatóan fellélegezve rágyújtottam…

Villanások…

Ismerős nevetések és kacajok őrjöngő kombinációja töltötte be a helyiséget. Ahogy én az öröm és boldogság közepén ültem, nem törődtem azzal, hogy kik vesznek körül. Az a túláradó szeretet, amely szívemet bölcsőben ringatta, a teljes nyugalom érzetét idézte elő bennem — ahol utunk nem ágazik szerteszét, hanem tükörsima egyenessége elvezet célunkhoz, amelynek végét szabad szemmel is láthatjuk…

Villanások…

A kocsmaajtó nyikorgott, majd becsapódott. Csupán egy fél tucat ember maradhatott még a füstben. A játékautomaták csattogtak, az öngyújtók sercegtek, a poharak s üvegek csörömpöltek. A sörömet méregetve próbáltam megfejteni a titkot, hogy valójában mikor ürült ki majdnem teljesen. A kézfejemen kisebb-nagyobb hamufoszlányok éktelenkedtek, amelyeket tüstént leráztam magamról.

Villanások…

Az ablaknál álltam egy fűtött szobában, s belebámultam a békés havazásba. Ha tehettem volna, meg is számoltam volna a dagadt hópelyheket…

Boldog voltam attól, ahogy a tél szétterült a falevelektől borított avaron, mint egy fehér tigris…

Villanások…

Ez utóbbi villanás már egyenesen az elmémbe hatolt. Az asztal szélén feküdt a kiüresedett üveg. De egy még ott pezsgett előttem…

Kezdtem feszélyezett lenni, ezért felálltam, és elindultam a mellékhelyiségbe. Ezt két okból tettem: egyrészt, mert szükségem volt a megkönnyebbülésre, másrészt a barátom ki tudja mióta tartózkodott bent. Miközben az ajtó felé kullogtam, az idő valamelyest lelassult, végül egy éles villanás hasított a valóság és illúzióvilág közti térbe…

A Hold sápadt és ezüstös fénye végiggurult az eső áztatta görbe úton. Az utcai lámpák pókhálóként izzottak a szomorúfűz ágainak rengetegében. Csodálkozásomban, pőre lelkületemben úgy tűnt, jómagam is belegabalyodtam a gondolatfonálba…

Villanások…

Átöleltük egymást. Hosszan, érzékien. Testének melege hő vágyamat hevítette. Arra sarkallt, hogy még közelebb kerüljek hozzá; szinte váljak vele eggyé. Két lélek összekulcsolódása, két test összesimulása, két vágy…

Egy istennő tartott törékeny karjaiban. Selyemhajának végtelen hosszúsága körbefont, akár a zuhanyfüggöny. Forró lehelete közt omlottam össze. Összerezzentem eme csodától. A szemem sarkából egy karcsú könnycsepp gördült végig az arcomon…

Villanások…

Most már tényleg minden elcsendesült. Nyugtalanított, hogy ez a csend túl mély volt, túlságosan síri; mintha már ordított volna…

Csupán egyetlenegy hang vágódott ebbe a monotonitásba: a mellékhelyiség ajtajának szörnyű nyikorgása.

Villanások…

Az árpamezőn járni és tenyérrel végigsimítani a körülöttem bólogató fürtöket nemcsak megnyugtató, hanem felszabadító is. A napnak meleg fénye enyhe délibáb hatást váltott ki. Mintha a felhők tetején járnék. Igen! Pontosan ott…

Villanások…

A helyiség előterében egy mosdó állt, fölötte saját magam tükörképével szemeztem. Tőlem balra a női, míg jobbra a férfi szektor helyezkedett el. Habozás nélkül benyitottam a jobb oldali ajtón…

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Csak az a sok ismerős, mosolygós arc lebegett előttem, akár a pataknak lágy csacsogása…

Villanások…

Üres! A szívem akkorát dobbant, hogy majd’ kiugrott a helyéről. Azon nyomban átrohantam a női részlegre, mintegy feltépve az ajtót.

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Villanások…

Üres! Mintha lándzsát döftek volna a mellkasomba. Hirtelen megszédültem, és elájultam. Közben éles sípolás hallatszott…

Villanások…

A mellékhelyiségben ébredtem. A tükörben a barátom bámult vissza rám, és derűsen mosolygott.

Villanások…

- Mary, nem kéne őt lassan hazavinni? – Kérdezte egy hang.

- Hagyjad csak, kis idő múlva magához tér, és elmegy – válaszolt a kocsmárosné.

Csak ültem részegen a székemen, és kancsalul a teli üveg sörre bámultam. A szám tátva maradt, mintha már halott lennék.

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Mosoly…

Villanások…

Felálltam a helyemről, és a mellettem levő székre támaszkodtam; így is majdnem hanyatt vágódtam az alkohol hatása alatt. Lassan, kimérten a kijárat felé csoszogtam. Az oszlop falán a hirdetmény a barátom haláláról tudósított. A lap közepén ő mosolygott, pont úgy, mint ahogy azt a tükörben is láttam. 

A vécé ajtaja kinyílt. Egy középidős férfi lépett ki, elégedetten cuppogva mintegy megrészegülve saját zsenialitásán…

Villanások…

A boldogság egy olyan pillanatnyi érzés, amely az adott momentumban az embert nem járja körül, hisz mérhetetlen hatalma csupán a múltban jelenik meg…

Villanások…

Mosoly…

Az idő megállt. A középidős férfi ajkának cuppanása, a kocsmárosné lagymatagsága, a helyszín tompa, sárgás fénye, a füst fagyott gombolyaga… a kocsma nyitott ajtaja…

Villanások…

Koccintás, öröm, hahota…

Mosoly…

Az űrben lebegve, reszketve, dacolva a kusza és halálos homokviharral… mindent elmos, akár egy égig érő árvíz…

Villanások…

Bicegve az ajtóba álltam, közben csuklottam jól hallhatóan. Néhány másodperc múlva nagy lendülettel, szinte kivágódtam az ajtón, mintha a sötétség morózusan magával ragadott volna…

Koccintás, öröm, hahota…

Mosoly…

Az utolsó villanás…

Az ajtók körülöttem hatalmas ágyúdörrenéssel, nyikorogva bezárultak, végül bent rekedtem a sűrű feketeségben, hogy vakon kutassak a pislákoló fény után.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.